Kultúrszóda

Helyszín: Centrál Színház
Időpont: 2013. április 18., 19 óra
Stephen Sondheim – Hugh Wheeler: Egy nyári éj mosolya (A Little Night Music)

Szereplők: Törőcsik Mari, Nagy-Kálózy Eszter, Gergely Róbert, Ágoston Katalin, Szemenyei János, Egyházi Géza, Kovács Patrícia, Balogh Anna, Patai Anna

Programcímke: „Az Egy nyári éj mosolya Ingmar Bergman egy korai filmje alapján készült. A svéd rendező egy olyan filmet képzelt el, ami voltaképpen egy zene nélküli operett. Stephen Sondheim musicaljében próza és zene váltja egymást, háromnegyedes keringőkbe rejtett vallomások mesélnek az életről és a másik nagy valóságról, a halálról.”

_____________________________

A tapsrend után a mellettem ülő (egyébként teljesen idegen) hölgy valami olyasmit mond, hogy régen nem látott ilyen rossz darabot. A szünetben meg úgy vélekedett, hogy nehezen indult a történet. Nos, valószínűleg nem tetszhet mindenkinek minden, az pedig az én egyéni pechem, hogy valamilyen testjelemből azt a téves következtetést vonta le, hogy majd örülni fogok, ha beszél hozzám. Inkább nem szóltam semmit. Elvégre erre mit lehet mondani?! Álljak le ízlésen vitatkozni? Hallott már valaki ennél feleslegesebb dolgot?

Most láttam harmadszor ezt a darabot, valószínűleg nem utoljára, és mindig egyre jobban tetszik. Egyetlen kivétel van, ezt letudom most az elején. A kislányt játszó Patai Anna meglehetősen zavar. Az egész előadás elbűvölő, minden a helyén van, mindenki kialakította, felépítette és megéli a szerepét. Ezzel szemben van ez a kislány, aki egymagában olyan mesterkéltség-mennyiséget és manír-dömpinget produkál, amivel szemben tehetetlen vagyok. Eleinte eléggé tikkeltem tőle, de mára megtanultam másra figyelni. Azt gondolom, hogy ha senkinek nem tűnik ennyire rémesnek, biztosan én reagálom túl, és azokra a partnereire figyelek, akik rajta kívül a színen vannak. Ha senki nincs, akkor a háttér festésére. És ezt most nem azért mondom, mert általában nem kedvelem a gyermekszereplőket, mert egyébként van, amikor igen. Kár érte, mert alapvetően kedves arca van… csak ehhez a szerephez fájóan kevés egy kedves arc. Persze értem, hogy nem elvárható egy ilyen fiatal gyermektől, hogy valódi játékot mutasson, de azért remélem, megéri a darab, hogy ez a leányka kinő belőle, és akkor hátha… Sajnálom, mert pont Fredrika az, akinek a legkecsesebbnek, természetesen és bimbózóan bájosnak kellene lennie. Nekem mindezt nem sikerült felfedeznem.

A kifogásolt vontatottsággal sem értek egyet. Szerintem megfelelő tempóban indul a darab. Különösen kedvemre való, ha egy történetnek van ideje kifutni, ha a mese-magok kipereghetnek a maguk ritmusában. Egyenesen személyes dédelgetésnek érzem a fényekkel és színekkel való játékot. A díszlet nagyon egyszerű, épp ahogy szeretem, a jelmezek kitűnően fűszerezik a hangulatot, és sok esetben elég fontos üzenete van egy-egy rendezetlen, vagy éppen túlságosan rendezett ruhadarabnak. A személyzetet alakító művészek sem csak díszlettologatási célzattal vannak a színen: csodás (szerintem inkább operás hangzású) énekükkel mesélnek, múltat idéznek, gondolatokat jelenítenek meg, élővé teszik a hátteret. Kevés szóval mutatnak meg emlékeket, érzéseket. Ugyan nem ismerem az angol eredetit, de a címmel ellentétben (ahol szerintem talán szerencsésebb lett volna a pontos fordítás) a dalszövegekben csodálatosan érzékletes a felvillantott képekkel, egyszavas hangulatfestéssel ábrázolt közös múlt – vagy éppen a szereplők fejébe tolakodó gondolatok.

A történet szerint volt egyszer, tíz évnél is régebben egy érzés (bódult varázslat), amely akkor nagyon nem volt mindegy. Könnyű nyári románcnak induló valódi szenvedély volt ez, szerelem is talán. Erre a kalandra épül az egész történet. Elvonul előttünk egy sor átlagemberes gyengeség, elfojtott (és ezért olykor nem megfelelő tárgyra irányuló) szexuális vágyak, szinte egyetemi szintű tapasztalati bölcsesség a liaisonok (remélem, jól írtam le…) terén, nosztalgia, házasságtörés, kapuzárás és teológia… mindez olyan finom iróniával és lágy komolysággal, hogy nekem tényleg az az érzésem, mintha végig madártollal borított vízágyon ringatnának.

Gergely Róbertnek egyéni véleményem szerint nagyon sokat használt az idősödés: hihető a tehetős, középkorú ügyvéd figurája és az ő alakításában vettem észre a legtöbb csemegét. Sokszor az arcjátéka, egy-egy grimasza elmond mindent, nincs is szükség szavakra. Nagy-Kálózy Eszterrel közös jeleneteikben a régi meghittség mellé belopakodik a kedves zavar, már-már kínlódás is olykor. Mintha tényleg.

Szemenyei Jánostól eddig még minden alkalommal teljes odaszánást és remek alakítást láttam, most sem volt ez másként. Ágoston Katalinnal volt eleinte egy kis problémám: olyan igazi ostoba gyerekliba volt, hogy kifejezetten idegesített – amíg fel nem fogtam, hogy éppen az érzelmi reakcióm mutatja: nem hiába kapta a szerepet. És milyen érdekes: ebben az előadásban egyszer sem volt rossz érzésem, hogy bármely szereplő ne tudná kiénekelni valamelyik hangot. Ebből a szempontból itt nyugodtan ellazulhatok.

Törőcsik Mari apró, elegáns, valódi úri dáma. Elég egy pillantást vetnem rá, és érzem a régi horgolt terítők por- és naftalin-páráját, az ötórai teák és a közös családi vacsorák hangulatát. Madame Armfeldt alakjának köszönöm az este – szerintem – legfelemelőbb pillanatát: amikor a hölgy köszöntőt mond az életre – és ugyanúgy a halálra is. Számomra ez jelenti bölcsessége kvintesszenciáját. Tudja már, hogy ez a két minőség egymástól elválaszthatatlan, egyik a másiknak csak a fonákja. Azt hiszem, ez a kedvenc pillanatom az egész előadás folyamán.
Elfogult lévén Egyházi Géza iránt, nem tudom objektíven megítélni színpadi teljesítményét, mindenesetre engem magával ragad, ahogy kell. Ami azért kicsit baj, mert ebben a szituációban pont nem neki kellene drukkolni, de annyira jelen van, hogy nem tudom nem észrevenni. Éneklése gömbölyű és telt, magasan is, mélyen is. Hallatszik kórusban, hallatszik egyedül, kénytelen vagyok figyelni rá. Jóllehet nem övé a főszerep, az általa alakított Malcolm gróf figuráján sok múlik: nagyon könnyen lehetne ezt a borsóagyú dragonyos kapitányt (?) elvinni a ripacskodásba, eltúlozni, hiteltelenül felfújni. Minthogy azonban nem átlagos képességű művészről beszélünk, ilyesmi fel sem merül. Csak simán elhiszem, hogy az ő erkölcsi értékrendjébe tényleg belefér mindaz, ahogy él, amit a feleségével művel, és hogy szerinte ez még becsületes és civilizált is egyben. Különösen jól domborodik ez az agyhalott, beteg, perverz filozófia Kovács Patrícia játékának tükrében, akit még egyik szerepében sem láttam ennyire valódinak, mint ebben a darabban, grófnőként. Ő is képes a szájának minimális elhúzásával az egész mondanivalója után kérdőjelet tenni, brutális őszinteségével sokszor bizony kínos pillanatok szülőanyjává válik. Itt se képzeljünk azonban semmi harsogót és feltűnőt: az ő esetében is jellemző az elegáns játék, a rendezés pedig minden esetben hagy időt és teret. Véleményem szerint mestermunka.

És ugyan epizód-szerep, de meg kell említenem Balogh Annát. Nem is a dögös énekhangja miatt, vagy mert nagyon frivol és kedves, ahogy a darab elején évődik, vagy ilyesmi. Nem. Azért felejthetetlen számomra, mert amikor Petra egyedül énekel a színpadon, tökéletesen uralja a teret, maradéktalanul képes átadni annak a – szintén szenzációs szövegű – dalnak a mondanivalóját. Az apróságokat is. Nyilván tudom, hogy a karmester dirigál, de a nézőtérről úgy tűnik, Anna kézben tartja a ritmusváltásokat, a zenét és az éneket… úgy tűnik, mintha akkor születne a fejében a szöveg, a pillanat hatására mozdulnának a tagjai rögtönzött módon. Ebben a dalban Petra figurája maga a fiatal nyár. Mindennél elevenebb, valóságosabb és érthetőbb. Csepp bukfencet sem találok a gondolatmenetében. Van a dalának egy sora, ami mindig az arcomba kergeti a vért és űzi a hideg borzongást a hátamon: „ez a mi dolgunk és nekünk ez jár”. Szerintem egyedül ez a dal megéri az egész estét.

Összességében a darab olyan, mint a régi idők fotográfiái. Mint a séták a korzón, mint a harmincvalahány darabból álló ezüst és porcelán asztalnemű. Nosztalgikus, csendes varázslás. Tükör ez is, de nem görbe, inkább kicsit vakult, ódon, mívesen faragott keretbe foglalt, értékes tükör. Szelíd, réveteg álom. Aki akcióra vágyik, ne ezt válassza. Olyanoknak ajánlom (de Nekik teljes szívből), akik befogadó szintre tudnak csendesedni, és akik legalább egyszer-másszor visszakacsintanak a minket figyelő játékos, pisla csillagokra.

(A képek forrása: kultography.hu, cultura.hu)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: