Kultúrszóda

Helyszín: Thália Színház, Arizona Stúdió

Időpont: 2013. május 8., 19 óra 30 perc

Martin McDonagh: Vaknyugat

Szereplők: Hunyadkürti György, Kovács Lajos, Mészáros Sára, Rátóti Zoltán

Programcímke: „A helyszín: The Lonesome West. Árvavidék. Világvégi hely. (Ki)úttalan föld és víz, a világ maga. Gyürkőző, dadogó-makogó, négykézlábra ereszkedő, röhejes apokalipszis-vízió.”

_____________________________

Két dolgot hadd szögezzek le már az elején: szellemi szintem általában nem éri el a kortárs darabokéit, ebből következően a legtöbb ilyes szerzeménnyel hadban állok. Valamint: a négy szereplő együtt és külön-külön csodát teremt a színpadon. Rajtuk nem múlik. Nem rajtuk múlik.

Eleve lehetne gyanús, amikor a Nagymezőben, a kedvenc piciny fagyizónkban azzal szembesülök, hogy mindenféle fagylalt elfogyott. Rossz előjel. További intő mozzanat lehetne a Vaknyugat szórólapja. Hogy ugyanis a szerzőről szóló bekezdés Wikipedia, szinte betű szerint. Azonban ez csak utólag tűnik fel, amikor már késő. Ugyanebben a körben tisztelettel kérdezem a fordítótól, hogy milyen gondolati szál gombolyított a címből („The Lonesome West”) Vaknyugatot. (A nyugatot értem, a másik részt azonban egyikünk nagyon benézte. Biztos én.)

A darab ma reggelre ért földet bennem. Teázás közben (szálas, és nem filteres; forrázva és nem áztatva) döbbentem rá, mekkora – bizonyára véletlen – humort tartalmaz, ezen a bukfencen percekig sírva röhögtem. Kérem szépen, aki látta a Valami Amerika 2-t, és ezt az előadást is megnézi, annak jutalmul a felismerés: ez a darab a Bűnös város. Az ír-angol író (aki egyébként a kortárs dráma fenegyereke, mint kiderült) direkte a filmben látott befejező kép elé pottyintotta ezt a történetet. Ám ez minden bizonnyal rejtett mondanivaló, bennem is csak Kovács Lajos személye okán állt össze a kirakós. És még mondja valaki, hogy alaptalanok az összeesküvés-elméletek!

Különös anomáliája a darabnak, hogy a színészi játék pontosan annyira zseniális, amennyire hulladék maga az iromány. (A későbbi félreértéseket elkerülendő jegyzem meg, hogy nyilván azért alakult ki ez a személyes véleményem, mert nem voltam képes felkapaszkodni azokba a régiókba, ahova a mese szól. Továbbá határozottan voltak a nézők között lelkek, akiknek nagyon tetszett maga a darab is, ezt hallottam is szünetben, hallottam közben az igazi és szívből jövő nevetéseket, és hallottam a végén a lelkes tapsokat, tehát semmi vész, attól, hogy nekem nem tetszett, sokaknak igen.)

Boldog gimnáziumi éveimre visszarévedvén eszembe ötlött, hogy egyszer egy feleletben valamelyik orosz alkotó írásáról mondtam (mert így tanultuk, tehát így kellett mondani), hogy „drámaiatlan dráma”. Ezennel elhatárolódom akkori önmagamtól. Ehhez a műhöz képest még a Godot-ra várva is Die Hard. És nem azért, mert nincs lövöldözés (mert van), hanem mert az egész egyhelyben topogva visz a sehonnanból a sehovába. Annyira sablonos és kiszámítható az a kicsi történet is, ami van benne, hogy szinte méltatlan. (Lásd még: ha puska van a díszletben, az el is fog sülni.)

Aki úgy határoz, hogy megnézi az előadást, annak ajándékba egy objektív jó tanács: ne igyon semmit már 2-3 órával a kezdés előtt, és mindenképpen látogasson el a mosdóba. Különösen szól ez annak, aki érzékeny a csobogó-csöpögő hangokra, mert ilyenekből kapni fog, gazdagon. Értékelem egyébként, hogy tényleg van eső, nem csak úgy csinálnak, és hogy minden apró részletre ennyire figyelt a rendező. Kár, hogy az ügyesen kidolgozott, hatásos és fontos részletesség nincs, amerre mutasson. Még a jellemekkel is lenne mit kezdeni, de nekem (és újra: biztosan az én hiányosságom, de akkor is) az volt az első gondolatom, amikor vége lett, hogy „Rendben. És?”

Négy szereplővel dolgozik a szerző. Közülük ketten bogaras agglegény-testvérpár, van egy alkoholista pap és egy gyönyörű, életteli, kicsattanó (kobold-)lány. A faluban gyakori a szárazon elvitt rokongyilkosság, ami feszélyezi a papot, és mint ismeretes: a feszély alkoholban oldódik. Természetesen a testvérek sem hagyják a rájuk ereszkedő maligánködöt túlságosan kitisztulni, különösen, mert egyikük épphogy lepuffantotta a papájukat, meg sem roskadt még a föld a sír felett. Sag schon, előfordul a legjobb családokban is.

Szubjektív értékelésem szerint a legtöbb mazsolát a katolikus pap alakja rejti. Ő az, aki feltesz egy engem is régtől fogva piszkáló kérdést: hogy van az, hogy valaki megölhet akár egy tucat embert, mégis bekerülhet a Mennybe? (Feltéve persze, hogy tettét meggyónja, megbánja és egy pap feloldozza.) Ugyanakkor, ha valaki önmagát helyezi múlt időbe, az tuti Pokolban rotyogás, fellebbezésnek helye nincs. És mi van, ha valaki elvágja a csuklóját, majd megbánja, meggyónja, de már elvérzik? (Ez utóbbi apróságra nem tér ki az előadás erkölcsisége, ez már csak magánkekec.) De mindegy is, mert még a pap szerint sem terjed ki erre a falura Isten illetékessége. Ennek a kijelentésnek azért van légköre...

Ha jól sikerült lehéjaznom (ami távolról sem biztos), azon is megy nyűglődés, hogy miért gyűlölik egymást az emberek, amikor akár szerethetnék is. Jó kérdés, nyolc pont. Tényleg, miért? Válasz nincs, a probléma meg éppen nem újdonság, úgyhogy ezt akár át is ugorhattuk volna. A fősodor mellett már csak a leányka marad, aki a szétcsúszott és meghasonlott papot választja szerelme tárgyául, és végül csúnyán pofára esik. Pedig van egy kimondatlan érzelmektől nehéz közös jelenetük, amiből akár jól is kijöhettek volna. Pl. ha a pap rájött volna, hogy két tilos közül csak egy örök vesztes választja az alkoholt, mert a bűnös testi szenvedély még mindig a szebbik rossz. (Szintén magánspekuláció: ha már pásztorként úgyis elkárhozunk, legalább tegyük ezt a lehető legkellemesebb módon, nem?)

Üzenem azoknak, akik szünetben elmentek: nem történt a második részben sem semmi olyan, amit ne lehetett volna az első félidőből egyenesen és egyszerűen kikövetkeztetni. Ha valamiért mégis megérte maradni, akkor az a négy színész munkája. Adott négy karakter, egyszerűek, mint a szög. Ezt a négy személyiséget a tökélyig kidolgozottan ábrázolják nekünk a (legteljesebb tiszteletet és legmagasabb elismerést érdemlő) szereplők. Talán ha azt mondtuk volna, hogy ez a darab alapvetően karakterjáték, a célja annak az érzékeltetése, mennyire kitűnően tudják a színészek megformálni a négy sablont, akkor még élvezni is tudtam volna az estét. Lehet, hogy magamban így is fogom kezelni ezt a fura jelenséget. Egészen addig, amíg valaki nem lesz olyan jó és türelmes, hogy megvilágítja egy csekélyértelmű medvebocsnak (nekem), hogy mi volt a magv és a fennszárnyaló mondanivaló, amit olyan nagyonsajnos nem vettem észre. Addig azonban valahányszor meglátom valahol, hogy „Vaknyugat”, szélsebesen elnyargalok a máshovába.

(A kép forrása: www.thalia.hu)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: