Helyszín: Művelődési Ház, Pomáz
Időpont: 2013. március 23., 18 óra
Musical-Operett Gála
Szereplők: Baranyai Annamária, Egyházi Géza, Kovács Gábor, Mahó Andrea, Miller Zoltán, Németh Attila, Peller Anna, Szabó P. Szilveszter

Nincs programcímke. Hakni. A képeket is én kapirgáltam össze Google bácsitól.

_____________________________

Szeretem a vidéki haknikat. Sajátos hangulatuk van, főleg, ha a művházon látszik, hogy látott szebb napokat. (A pomázin látszik.) Ilyenkor nehezebb varázslatot teremtetni, viszont ha sikerül, élesebb a kontraszt is. Azért a szakadt-lyukas függöny kicsit erős…

Megvan az a kép, hogy a naaagy, szürke kandúr beszippantott egy tele tál tejszínt, és az étkezés végeztével elégedetten hátradől és nyalogatja a bajszát? No, én pont ilyen vagyok, amikor Egyházi Géza lép elsőnek színpadra, szmokingban. Önmagában a szmoking közömbös számomra, de ezzel az emberrel súlyosbítva mindig elámulítóan orcátlan, pimasz jelenés… Mikor azonban elkezd beszélni, rögtön lekonyul az arcomról a tejszínhab. Merthogy azt közli, hogy tüstént rohannia kell a fővárosba, színházba ugrani, alig van idő elénekelni egy-két dalt, de azért nagyon örül, hogy itt lehet. Durr! Nem mondom, hogy kizárólag miatta vagyunk ott, de azért na! Hegyezem valamennyi érzékszervem, hogy minél többet szívhassak magamba előadásából, amit akárhányszor sem vagyok képes unalmasnak látni-hallani. Főleg nem, amikor a „Granada” c. örökbecsűt énekli. Hosszú haj (volt ugyan hosszabb is, de még épp határeset), szmoking, rosszfiús mosoly, spanyoluléneklés (és valljuk be: ennek a dalnak van egy szolid temperamentumú sodrása)… azért itt elég sok gyengém összeszalad. Hárítom, hogy nemsokára mennie kell, eltűnik a lyukas függöny, a porszag meg minden kényelmetlenség, sikerül tökéletesen jelen lennem. A helyzet az, hogy ez az egy szám önmagában megérte a 120 km autózást. Részlegesen visszatér a macskabajusz-feeling. Azt tartom, hogy ha egyszer valaki jól elénekelt egy dalt, azt utána nem illik bolygatni, és csak maroknyi embernek lenne szabad egyáltalán megpróbálni. Nos, Egyházi Géza azon kevesek közé tartozik, akiknek zenei téren részemről bármit szabad. A „Delilah” (bár én is eléggé tomdzsonszos vagyok) szerintem konkrétan jobb, mint eredetiben. (És ezt teljesen objektíven mondom, tényleg…) Van aztán még három duett, és nem marad ki a második-első kedvencem sem, a „Hej, cigány!”. (Csak azért, mert a saját magam építette bálványt jogom van kicsit megrongálni, nem hagyhatom szó nélkül, hogy beakad a kabátgomb, de nem baj, „sose’ halunk meg!”, „százfelé szakadjon a húr”, valamint „így mulat minálunk egy úr!”: Géza megrántja, gomb szakad, kabát repül, dal eléneklődik… majd taps közben az imént még teljesen bohém, önfeledten mulató férfi akkurátusan összeszedi az imént kilőtt gombot. Hát ezen csak kell mosolyogni...)

Miller Zoltánnak is mennie kell a szünetben, az első felvonásban sokat van színpadon Mahó Andreával. Mindketten remekül énekelnek, hozzám mégsem áll annyira közel az előadásmódjuk. Ennek ellenére a Fantom-duett alatt citerázik a gerincem. Ezt a dalt kevesen tudnák ilyen minőségben elénekelni, ez vitathatatlan.

Az első felvonásban helyet kap még Peller Anna és Baranyai Annamária. Utóbbi hölgyet amennyire emlékszem, most látom először színpadon, és nyilván az én hibám, de különösebben mély nyomot nem hagy bennem. Nem úgy Peller Anna, aki dögös, vagány, és valami észvesztős tónusú hangja van. Nem szól rosszul a „One night only”. Az „Útvesztő” azonban kifejezetten szárnyal, és nem azért, mert újdonság lenne, vagy mert még sosem hallottam így elénekelni, hanem mert Szabó P. Szilveszter mellett végre ott van a színpadon Németh Attila is. És ugyan a második félidőben háromszor énekel, ezt én még mindig fájóan kevésnek érzem. Tetszik a Hamlet-dal, két éve is tetszett, jó lenne többet hallani a musicalből. Jó lenne teljes egészében színpadon látni, esetleg Attila főszereplésével. Kicsit furcsa és unalmas már, hogy minden jelenése „3. sz. kandeláber”- szintű, és tudomásom szerint jelenleg nincs egyetlen olyan szerepe sem, amelyben megmutathatná, mi mindenre képes. Értem én, hogy nincs kis szerep csak rossz színész, egyszerűen jó volna többször hallhatni Attilát színpadon. Ennyi.

Ha ezen túllépek, észrevehetem, hogy a második rész új meglepetést is hoz: Kovács Gábort, akiről szerintem még fogunk hallani, és akiről effektíve képtelen vagyok elhinni, hogy informatikus. Ez csak valami tévedés lehet.

Van Rebecca is, Peller Anna gazdag hangja azonnal megteremti a baljós hangulatot, függetlenül a környezettől, és Szabó P. Szilveszter előadásmódja is alkalmas lenne rá, hogy lássam a díszletet és felidéződjön a darab hangulata – ha hagynám. Nem hagyom, mert nem akarok órákra beborulni. Ezért is gratulálok hálatelt szívvel ahhoz a dramaturgiai csavaráshoz, hogy a „Ne menj el!” után közvetlenül az „Árva fiú” következik. Természetesen nem a sorrenddel van bajom, nem is a dalokkal, hanem inkább a közvetlenséggel. Merthogy alig kínlódok végig egy számot a Rudolfból (nem láttam az eredetit, és érzem, hogy feszültség akar lenni, de vajon tényleg ennyire kell kiabálni?), bejön Szabó P., letelepszik kedvesen a színpad szélére és a Kulka-dallal – vagyis azzal a francia sanzonnal (?), amit először Kulka Jánostól hallottam – gyengéden átgyalogol rajtam. Majd jön Németh Attila, fogja az Árvafiút, és olyan hatást ér el vele, amilyet boldogult Cserháti sohasem (lásd itt is a feldolgozásról korábban írtakat). Meggyőződésem, hogy ezt a dalt az ő hangjára, az ő értelmezési módjára, az ő alakjára írták… ez a dal az övé és senki másé.

Ezek után még énekelnek valakik valamit, de már nem igazán figyelem a végét. (Na jó, a vége felé azért Janza Kata hiánya még átüt a kábaságomon, de nagyjából ennyi.)

Hazafelé viszonylag csendes az utunk, csillagragyogásos, én pedig azon gondolkodom, miért van, hogy valakik olyan sokat szerepelnek, pedig nem kellene, valakik pedig nem állnak deszkára, holott oda születtek. És sokadszorra találgatom, mitől függ, hogy észreveszem a szakadt függönyt, vagy a saját testem is viszonylagossá válik az élmény hatására. Mi sugárzik bizonyos művészekből, ami megnevettet, megkönnyeztet… amitől annyira értem, amiről énekelnek… Milyen tűz, elszánás, önmagukkal szembeni igényesség késztet arra neves, ünnepelt művészeket, hogy szinte méltatlan körülmények között is ugyanolyan élményt akarjanak és tudjanak adni, mint országhíres színházakban? (Már persze van, akinek ez nem inge…) Jó néha ez a fajta kötetlenség, ezek az élmények. Váratlanul magas a felejthetetlen pillanatok aránya az ilyen haknikon. Megéri utazni. Főleg, ha csillagos az éjszaka. Sokszor a csillagok válaszolják meg az elsuttogott kérdéseket.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: