Kultúrszóda

Helyszín: Belvárosi Színház
Időpont: 2013. április 3., 20 óra
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre
Szereplők: Fullajtár Andrea, Őze Áron

Programcímke: „Emmi Rothner e-mailben szeretné lemondani a Like magazin előfizetését, de félreüt egy betűt, és levele véletlenül Leo Leikénél köt ki.”

Meredek, de túlélhető. Felhőtlen nevetések és hideg víz gazdagon. Szívből ajánlom mindenkinek, aki lelki síkon nem kifejezetten gyáva.

_____________________________

A Véletlen – aki szerintem nincs is – és Férj – aki viszont van – fondorlatos szeszélye következtében ismét kétszereplős előadásba merülhetek. A korábban már említett nincsfüggöny ismét segít még világosban, kezdés előtt ízlelgetni a hangulatot. A színpadkép nem akar bonyolultsági nagydíjat nyerni, ennek örvendek, egyrészt mert általában nem szeretem, ha megatonnákban mérjük a vizuális ingereket, másrészt mert ez az egyszerűség ígéretszámba megy: nem fog érdekelni a díszlet, izgalmas lesz a kibomló előadás. Hát akkor: uccu neki, ereszd el!

A kevés szereplővel dolgozó daraboknál számomra különösen fontos, hogy legyen valami plusz töltet, ami végig figyelemcsapdaként működik, és ugyanilyen lényeges a színművészek közötti vibrálás (testbeszéd, kommunikáció, mozdulattal elmesélhető történetek, stb.). Ebben az esetben azonban pontosan a pikantéria nullázz le szinte minden szokványos eszközt: az este folyamán ugyanis a két szereplő egyetlen szót nem vált egymással, egyetlen árva alkalommal sem néznek egymás szemébe. Nincsenek érintések, nincsenek két ember közt remegő beszédes csendek, semmi ilyesmi. Minden helyett egy átlelkesített e-mail-váltás van, egyedül Fullajtár Andrea és Őze Áron játékától függ, mennyire válik az élmény életszerűvé (azzá válik) és felkavaróvá (azzá is válik). Fizikailag néha csupán centiméterekre vannak egymástól, mégis tökéletes a város két különböző pontján lévő szoba távolságának, elkülönültségének illúziója. Nem is kell hozzá díszlet-fal, vagy különösebb jelzés. Az érzetet a hipnotikus erővel bíró színészi játék teremti meg és tartja fenn végig. Tökéletesen hiteles a XXI. század embere számára oly ismerős takartság megjelenítése.

Napjainkban teljesen elfogadott és természetes, hogy arctalan emberekkel levelezünk, így folyékonyan értjük és követjük az eseményeket. Az eper a dologban az, ahogy a két ember hazudásmentes, különzárt világa megjelenik a néző előtt: az e-mailben folytatott „párbeszédekben” sokkal élesebben látszó és sokszor keményebb és csupaszabb játszmázások lépőkövein haladva ráismerhetünk saját életünk hasonlóságaira. Közben persze érzelmileg már nem tudunk függetlenek maradni. A színészi játék mesterszintű, elejétől a végéig bámulatos a természetesség... a figurákat nem eljátsszák, hanem megélik, belső felépítettségből, élettapasztalatból (vagy végül is mindegy is, miből) táplálkozva. A színház hálátlan oldala, hogy a tehetség csak akkor feltűnő, ha hiányzik. Ezen az estén mindent áthat, de éppen ezzel annyira el is varázsol, hogy csak tizenöt órával később kezdem ilyen szintre boncolni az élményt.

Banális tévedéssel kezdődik a történet: néhány e-mail figyelmetlenség, elgépelés (és a Véletlen, aki ugye nincs) következtében eltéved. És mint később kiderül: nem csupán eltéved, hanem történetesen rossz időben téved rossz helyre, sorsdöntő pillanatban spamként érkezve egy válsághelyzet hegyibe; érthetetlen és nehezen magyarázható indulatot kelt a fogadó félben. Az első pár e-mail között hetek telnek el, később egyre sűrűsödnek a levelek, mert mindig van egy mondat, egy szó, ami megszúrja a monitor mögött rejtőző idegent, akinek válaszolnia vagy kérdeznie kell.

Eleinte játék. Eleinte próbálgatás, találgatás, vicces évődés… eleinte semmi. Később lépésről lépésre, fokozatosan sűrűséggel és tömeggel telik meg a súlytalanság, felfedeződik az idegenségnek és a rejtettségnek az ajándéka. Kikandikál a látszat mögül egy-egy oda nem illő reakció, szépen levezetve a sajátságos helyzetből. Mert általában könnyebb felelni egy kérdésre, ha meggondolhatjuk a választ, ha nem látjuk a kérdező szemét. Kénytelenek vagyunk világosan fogalmazni, ha a másik fél nem látja arcjátékunkat. De az álca olykor ránk kövül. Találóan írja a színlap, hogy „emberi útvesztő”. Kicsit még mindig nem találtam ki belőle.

Ugyanaz a történet az egyik ember számára írásterápia: segít a magáratalálásban, míg a másiknak megmutatja élete kilátástalanságát, megalkuvásait, szánalomra épülő kegyes (valójában minden szereplővel szemben a lehető legkegyetlenebb) hazugságait.

Északi szélre talán gyógyír a darab, egyebekben azonban kemény és indulatokat keltő. Kíméletlenül elénk vetíti, hogyan hazudunk inkább magunknak, amikor a másiknak nem tudunk, mert nem fűződik hozzá érdekünk. Vagy azt, ahogy egy idegen fontossá válhat, mert önmagunk rejtett mélységeire találhatunk általa. Torzításmentes tükörben tisztábban látjuk magunkat. Az érdekes idegennel folytatott levelezés kiváló lehetőség: nem fűződik érdeke az alakoskodáshoz. A fegyver azonban ezúttal is kétélű. A bizalmas baráttá váló hűvös ismeretlen felszínre hoz régen eltemetett, vagy meg sem talált értékeket és tulajdonságokat. De mihez kezdhetünk új kincseinkkel, ha az életünk szabta keretek változatlanok – és úgy gondoljuk: változ(tat)hatatlanok? Ha belső világunk történetesen a fenekét fordítja az ég felé, de lakásunk, életünk, társaink ettől még ugyanazok. Mihez kezd az ember, ha egy virtuális idegen, akitől emberi hangot és figyelmet kap, kirántja a szőnyeget életének nagy gonddal és hatalmas türelemmel építgetett-csinosított kártyavára alól? Hol húzódnak az új határok? Mennyi fontosságot követelhet magának valaki egy ismeretlen életében… mennyire valósak az ilyen kapcsolatból ébredő érzelmek, és mennyire bizonyulnak saját vágyunk vetítéseinek?

Természetesen a német problémamegoldásban az „Emmi” és a „Leo” halmazoknak nincsen – nem lehet – metszetük. A „kapcsolat” azért jut holtpontra, mert egyszerre túl sok és túl kevés. Belopakodik a hétköznapokba, kitör a virtuális létezés nagyon is valóságos keretei közül és átoson a valóságba. Ez pedig túl veszélyes. Vibrál a levegőben, hogy valaminek történnie kell. Az ügyesen húzott-fokozott feszültségbe toccsan bele egy inkorrekt, szánalmas (de új információkat hordozó) esemény, aminek hatására valamerre el kell billenjen a mérleg nyelve.

A befejezés több oldalról magyarázható, színpadi szempontból jobb nem is lehet. Csak éppen számomra egész egyszerűen nem megfelelő, ezért aztán magamban – a saját erkölcsi és etikai értékeim mentén – megváltoztatom, és megnézem a szereplőket pár év múlva. Férjnek tetszik a konfliktus, ahogy van, ő megérti a mesterien jellemrajzolt szereplőket. Jót vitatkozunk (még éjjel, a koránkelés ellenére), mindketten betonbiztosan érvelünk (de nem fair, mert ő logikát is tanult meg retorikát is, pedig én érzem, hogy nekem van igazam…). Indulatok, érzelmek kavarognak, új és új gondolatok ébrednek. Feltételezem, Herr Glattauer elégedetten biccentene, ha látna minket.

(A kép forrása: www.belvarosiszinhaz.hu)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: