Kultúrszóda

Helyszín: Budapest Kongresszusi Központ
2013. április 12., 20 óra

YAMATO
THE DRUMMERS OF JAPAN
Rojyoh – The beat on the road

 __________________________

Számos gyermekkori (vagy még régebbi) becsípődéseim egyike, hogy rajongom a dobok hangját, a ritmussal kifejezhető ezerszínű zeneiséget. Mindenem a dobszóló, bár ez a fogalom nekem a rockzene helyett az orientális táncot, illetve a Szilaj Dobcsoportot jelenti. Az indián sámándalok, a táltosdobok különös hangjai magyarázat nélkül, babonásan vonzanak. Mindebből már nagyjából levezethető a sorsszerűség, mellyel a YAMATO felé sodródtam. Csak idő kérdése volt…

Belépve a nézőtérre egyből a dobok látványa fogad, nem bajlódnak takargatással. A színpadkép és a hangszerek számossága különleges előadásra enged következtetni, ám távolról sem készít fel mindarra, ami vár rám. A fénytechnika és a zene tökéletes összhangján kezdeném, mely apró részlet, mégis kiválóan fokozza az amúgy sem lapos hatást (ha ugyan a fokozásnak ezekben a régiókban még lehet jelentése).

A dobok „kezelése” – az egyéb akusztikus élmény mellett – durván mellbevágó vizuális kényeztetés. Mozgás- és harcművészet. Ritmusban kifejezett filozófia. Általában a színházi élmény nálam két-három síkon arat diadalt, intellektuálisan bizergál, érzelmi és gondolati továbbélése van. Ezzel szemben ez a megszínpadiasított rítus-sorozat nem síkokon dolgozik, hanem telibe robban. Azt a fajta révüléssel határos izgalmat érzem végig, amiről a táltos-mesék szólnak. Igen, vannak humoros részek, miután azonban a könnyedebb hangnem nem megy a penge virtuozitás rovására (hanem kidomborítja, csillogtatja az amúgy is nyilvánvalót), egyszerre vagyok képes nevetni, álmélkodni és valami egészen zavarba ejtőt is megélni.

A dobverő jelen esetben varázspálcaként (is) funkcionál. Ugyanúgy energiákat mozgat, mint a karmesteri pálca, a Harry Potter sorozat pálcái vagy a keleti harcművészetek kardjai. A dobosok mozgásával keretezve láthatóvá teszi a ritmust, megfoghatóvá sűríti a hangokat. Ugyanaz a hangszer egyszer esőkopogást játszik, rögtön utána vágtaritmust harsog. Az ütemtartás és az összehangoltság ezen a szinten már nem kérdés. A mozdulatok centire stimmelnek, függetlenül attól, hogy a dobosok egyébként látják-e egymást. Mert van, hogy egy hatalmas dob két oldalán mozognak egyszerre és szólaltatják meg a dobot olyan patent pontosan, mintha dróton húznák őket. Az egész jelenés mintha pogány szertartások színpadi változata lenne. Azáltal, hogy tökéletesen lefoglalja minden érzékemet, megérkeztet a mostba. Teljesen és hézagmentesen jelen vagyok a látványnak és a ritmusnak. Szinte látom a teremben terjedő hanghullámokat, világosan érzem őket testem minden pontján. Rezeg a talpam alatt a padló, testszinten veszem át a lüktetést.

A dramaturgia (ebben az esetben van ilyen?) hullámzásában hol elsodor a lendület és vágtát, elragadtatást, szédületet élek át, hol szép szelíden visszavezet, annyira minimalizálva a mozgást, a létezést, hogy úgy érzem: a szívem dobogása a dobverő érintésének pillefinom hangján függ. Az eszméletvesztős feszültség után a lassú visszafogások mindenre jók, csak lazításra nem. Ilyenkor alig néhány finoman elhúzott koppintás lebeg az időben… Néha a teljes csendben csak ez a pár kósza, pirinyó zaj tart a valóságban. Kiáradás és összeszűkülés váltják egymást egy-egy részen belül is, sokszor érzem egész valómat együtt remegni a membránokkal. Nincs semmi más ebben a sodrásban, mint a csendek a dobbanások között… a test közepéből, a valódi egyensúlyból indított természetszép mozdulatok, a lendülő dobverők… az a feszültséggel telt töredék-pillanat, amikor a varázspálca magasan a levegőben, a kinyújtott kar meghosszabbításaként szárnyal, áll ég és föld között, és várom, hogy zuhanjon, tudom, hogy zuhanni fog… kicsit olyan, mint a vidámparkban, amikor valamelyik játékon áll az ember a felső holtponton. És a sok fehér keresztezés a sötét háttér előtt… ez is nagyon régi, jól ismert szimbólum, mind a botok egymásra merőleges elhelyezkedése, mind az egész ember abban a gondolatnál is rövidebb kimerevedésben.

Férfi és női erő egyszerre zuhan, árad, kavarog. Ellentéteket, kiegészüléseket játszanak, megpróbálják egymást, kihívnak és behódolnak, hogy aztán közösen hozzanak létre csodát. Mindez persze nem kimondott szájbarágás, de érzet szintjén nagyon erősen jelen van.

Nem tudom logikailag elemezni a dobzene és a látvány következtében ébredő belső életem. A ritmus hol keményen, hol szellőlágyan ropog, pattog, cirógat, viszi a lelkem. Nem lepne meg, ha egy transz-szakértő átesettnek nyilvánítana. A képletek mélyen bennem rezdülnek, régi ismerőseim. Rengeteg minden van együtt abban, amit látok: zene, harcművészet, vallás, spiritualitás, filozófia, állóképesség (fizikai és lelki értelemben egyaránt), lendület, energia, szenvedély. Maga a világot rendező Erő válik láthatóvá és hallhatóvá a mozgásban… a Teremtő (Isten, vagy nevezzük bárhogy) létezésének világos bizonyítéka.

Dob és lélek, dob és spiritualitás ősidőktől összeforrt nagyon sok nemzet történetében. A sámánok rendszeresen dobon utazzák meg révüléseiket. Ezt a régi emlékezést (álmot) érintik meg bennem az évezredeket semmivé dobbantó hangok. Szép sorjában lemeztelenítik az idegvégződéseimet, és nem tehetek mást: bizalommal hagyom, tegyenek lelkemmel amit akarnak. Sokszor érzem, hogy feszülnek a határok, a végeredmény mégsem félelmetes (csak egész halványan az), inkább azt érzem, hogy feldoboltak, erőre táncoltak. Szinte lázas vagyok, ráz a hideg és szívesen sírnék is. Persze tudom jól, hogy a ritmus és a zene hatalmas mágia, tanultam én is a termékenységi táncokról, a „primitív” népek dobolásáról… de más ezt kívülről látni, és megint más – nagyon más – személyesen átélni.

Biztosan mindenki máshogy emlékszik majd erre az estére, szerintem a színpadhoz kapcsolódó élmények egyébként is szubjektív mivolta ebben az előadásban csúcsosodik. Kell, hogy legyen, akinek egy kiváló koncertnél nem volt több, de nekem személy szerint misztikus pecsétek sokaságát jelentette, szinte már okkult élményt… Olyasvalamit, mint amikor Kassai Lajos lovagol körben nagy íven, a térség közepén pedig a Szilaj Dobcsoport játszik…

(A képek forrása: www.yamatodrummers.com)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: