Kultúrszóda

Helyszín: IMPRÓ – kreatív töltőállomás
Időpont: 2013. április 8., 7 óra
Nulladik Óra

Szereplők: Nemes Takách Kata, Várady Zsuzsi, Molnár Levente, Harsányi Bence, Kiskovács Attila; „Műsorvezető”: Bódy Gergő, zenei felelős: Pirisi László

Programcímke:
„impróreggeli
Ki mondta, hogy a hétfő csak szörnyen kezdődhet?
Ki mondta, hogy színházba csak este lehet járni?
Ki mondta, hogy reggel nem vagyunk viccesek?
Ki mondta, hogy előbb a munka, aztán a szórakozás?!?”

_____________________________

Nulladik óra másodszor. Lassan házi krónikássá válok Momentánéknál, de vállalom, vonzanak a kreatív őrülések. Tekintettel a sötétre, hidegre és koránra azért kissé elbizonytalanodom a menniakarásban. Miután azonban Férj képes volt és ezért hajnal négy előtt felkelt (bicajjal agglomerációból be a Fővárosba, ott lezuhany, étlen-szomjan rohanás velem találkozni, hogy „óra” után minél kevesebb időveszteséggel indulhasson tovább), egy szavam sincs. De a nagy szótlanságban azért megjárja elmémet az a gondolat, hogy hajnal négy tulajdonképpen még éjjel négy, és volt idő (boldog fiatalság), amikor ilyenkor még átmentünk egy másik szórakozóhelyre…

A múltkori élmény az újdonság varázsát jelentette, mostan viszont Férj társaságában lehettem. Nem tudom megmondani, melyik „előadás” tetszett jobban, de azt hiszem, társasággal (vagy párral) menni élvezetesebb, mint magányosan.

A (túl rövid) egy óra alatt kiderült, hogy a mai reggel hőmérsékleti és fényviszonylati okokból sem tavasz még, tehát a mai közönség még abszolút mértékben hősnek számít. Volt megint reggeli torna (kevés politikai-gimnasztikai áthallással), és a sok jobbnál jobb szituáció között megérhettük azt is, hogy Gergő pirul és határolódik elfele.

A Társulat ötletességére és zsenialitására nem térnék ki ismét (egyrészt mert régebben már kitértem, másrészt mert a varázslatot a „most” hordozza, ami pont ezért utólag felmelegítve már nem olyan). Motoszkált viszont a fejemben egy gondolat a valóságról, valamint annak relativitásáról. Magamat leptem meg vele a legjobban, hogy ez a minden ízében nevetős, felszabadult és vidor élmény a mély húrjaimat pendítette meg.

Nem tudom, kinek és mikor jutott eszébe a hajnali színház, vagy az improvizációs műfaj úgy általában. Részemről mindenhogy jár a pont. Azonban csak most gondolkodtam el azon, vajon hányan és hányszor magyarázták el a kitaláló(k)nak, hogy miért megvalósíthatatlan/őrültség/biztos bukás az ilyesmi. Vicces a programcímkén a „ki mondta?”-sorozat, de tényleg, ki mondja (ki mondhatja) meg, milyen lehet a saját valóságunk? Miért természetes, hogy egyből, zsigerből gyűlöljük a hétfőt, a hajnalt, hát még a hétfő hajnalt! Korán reggel, amikor a legfrissebb, legvidámabb, legpihentebb lehetne az ember, rögtön azzal kezdi, hogy bemegy a munkahelyére, amit nem szeret, de legalább „biztos állás”. Egész nap nem teremt, nem alkot semmit (nem, az adóbírság kiszabása és a büntetési cédulák kitöltése nem minősül teremtésnek), és csodálkozik, hogy fáradt, beteg és kedvetlen. Viszonylag sok ismerősöm van, azonban valamennyi ismerősöm kb. 2%-a (kettő százaléka) végzi örömmel hétköznapi tevékenységét, és körülbelül ugyanennyi ismerősöm munkája teremt értéket. Ezt most nem is részletezem tovább, mindenki gondolja magának végig, ha meri!

Ezzel szemben mennyire szuper az, hogy a.) vannak valakik, akik ezt a hétfői kriptahangulatot nem csupán felismerték, hanem képesek és hajlandók eloszlatni, és b.) akik megmutatják, hogy úgy is lehet „dolgozni”, ahogy ők. Kicsit most kevésbé figyeltem az előadásra, megpróbáltam az embereket látni. Kérem szépen, lehet, hogy voltak magánéleti problémák és behorpadt sárhányók a Társulaton belül, de mindebből semmi nem volt látható. Kiegyensúlyozott emberi lényeket láttam, akik felépítettek egy átlagostól tökéletesen eltérő valóságot (a saját példám miatt gondolom, hogy sokszor hallották, miért nem fog menni), élvezik amit csinálnak, és (borzalom anyja, ne hagyj el!) másokat is beengednek ebbe a valóságba.

A végtelenségig egyszerű lény (aki én vagyok) azt látja, hogy bizonyos (az átlagnál talán egy hajszállal merészebb) emberek kiálltak valamiért, amiről pontosan tudták, hogy nagyszerű. Ami számukra nem munka, hanem élvezhető játék, majd felépítették ezen ötlet köré az ütőképes valóságukat. Boldogok, rengetegjük van valami nagyon fontos dologból, amiből az átlag európai civilizáltnak kevése sincs, és nem átallják két marokkal szórni összegyűjtött kincseiket. Mindig újszerűen, minden alkalommal úgy, mintha először tennék, szívvel-lélekkel. A profik pontosságával és az amatőrök lelkesedésével. Az Impró-ház tényleg „töltőállomás”, humán akkumulátorokkal. Nem is a nevetés az, amiért elsősorban visszajárunk (Férj és én), hanem az életben levés élményének kuriozitása. És a ragadós pozitív példa, és a saját bőrünkön tapasztalható, szürkemarha méretű különbség „létezés” és „élet” között. Ha úgy tetszik: életpálya-modell, életművészeti workshop, életvezetési know-how. Ugyanis a Momentán-jelenség varázslatos titka az én szememben az, hogy ugyanezt a trükköt bárki – akárki – ugyanígy alkalmazhatja (-hatná) a saját életében. Bárki. Akárki.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: