Kultúrszóda

Helyszín: IMPRÓ – kreatív töltőállomás
Időpont: 2013. március 4., 7 óra
Nulladik Óra

Szereplők: Nemes Takách Kata, Várady Zsuzsi, Molnár Levente, Harsányi Bence, „Műsorvezető”: Bódy Gergő, zenei felelős: Pirisi László

Programcímke:
„impróreggeli
Ki mondta, hogy a hétfő csak szörnyen kezdődhet?
Ki mondta, hogy színházba csak este lehet járni?
Ki mondta, hogy reggel nem vagyunk viccesek?
Ki mondta, hogy előbb a munka, aztán a szórakozás?!?”

_____________________________

Hétfő reggel, korán. Nagyon korán. Kivételes és különleges alkalom kell ahhoz, hogy hajnali öt óra előtt felkeljek. Főleg márciusban, hajnali fagyok idején. De a Momentán ilyen, egy előző bejegyzésben már részleteztem, miért. Különben is, micsoda ötlet már hétfő hajnalban színházat játszani, hát ezt kipróbálnom kötelező!

Messzebb parkolok, hogy gyalogolnom kelljen a hidegben. Mindez a felébredést célozza. Bár utam a fővárosnak finoman szólva sem a festői részén vezet keresztül, ilyenkor még ez a kerület is viselhető, különben is igyekszem inkább a kelő Nap fényeiben gyönyörködni. Néha az optimista fejtartásnak ára van, de a mai reggel szerencsés: elkerülöm az ebaknákat. A hideg előnye, hogy kevéssé bánt a piszok és a penetra is, mint nyári reggeleken.

Az egyik utcában elhagyott cirokseprű kokettál velem. Flegmán, hívogatóan támaszkodik a falnak. Parányit megingok: repülhetnék egy kört, egy egészen kicsi, decens köröcskét, senki nem venné észre. Végül persze győz a kispolgár: nem akarok elkésni.

A Töltőállomáson sok álmos, derűs arc. Számomra ez eléggé ellentmondás, mégis így van. Vidám, laza hangulat, péksütemény és kávé illata szállong a levegőben. Sokan most majszolják a reggelit, kortyolják a napkezdő teát, kávét. Írtam már, hogy itt más az öltözködési hagyomány, mint általában a színházban, kezdetben mégis feszélyez, hogy farmerben vagyok (régi énem süllyed egy métert… és: „farmerben színházba, jááj!”, továbbá: „ha ezt Judit néni látná…”), de majdnem mindenki farmeres, és egyáltalán: Judit néni, egyszer el kell ide jönnie, ez máshogy színház!

Bódy Gergő a jól ismert kérdéssel indít. Kiderül, hogy kb. a társaság fele először van impróreggelin. Én is. Jól is esik a vigasztalás: csak októberben indult a Nulladik Óra, mi még, akik a reggeli fagyban és sötétben indultunk, beletartozunk a kemény magba. Sőt, hogy kivillanhasson az átlagember maszkja mögül a hidegkék acél, rögtön reggeli tornával nyitunk. Zongora hangjai szárnyalnak, és a mindösszesen négyféle gyakorlat alatt újra ötéves vagyok, és otthon a szőnyegen szedem a cihákat a TV tornával szemben. Közben látom magam kívülről, és már pukkaszt a nevetés.

A Nulladik Órának nem célja a lélekből gondolkodtatás, mély értelmek kutatása. Nevetni jövünk, ellazítani a hétfő reggeli görcsöt. A Társulat egyébként sem alacsony színvonala rögtön kezdéskor kilő a Sztratoszférába. Történik ugyanis, hogy az első etap az MNB rap. Igen, Gergő választotta ki a közönség vaktában bemondott, közelmúlti hírélményei közül. A szintetizátor tolja az alapot, Kata-Zsuzsi, Bence-Levente párba állnak, egymásnak passzolgatják a versszakokat, közben az oldalam szúr a nevetéstől. Megjegyeztem pár rímet, de megtartom őket magamnak, mert az ilyen dolgok varázsát a helyszín, a spontaneitás adja, és ha leírom, hogy „akkor erre Zsuzsi azt mondta, hogy… és akkor tök egyszerre a rímet, hogy… és megint villámgyorsan azt, hogy…”, az már nem olyan. De higgyétek el: amin hétfő reggel hét óra tízkor mindenféle tudatmódosítás nélkül az ember könnyeit potyogtatva visítva röhög (bocsánat, de ha így volt!), azt érdemes személyes tapasztalássá változtatni.

Órákig hallgatnám, de relatív gyorsan váltunk: ismét a közönség ötlete alapján a következő szituáció a téli hétfőreggelen a nincsmelegvíz-élmény. Egy ideig ketten játszanak, szól a kis csengő, a két háttal pihenő egyikét Gergő behívja a szituba, a behívott eldönti, kinek a helyébe áll be, kitalál egy új szituációt, a „régi” tagnak vele kell játszania, megint csengő, megint pihenő tag, és így tovább. Van csiklandós ötlet, meglepetés-poén; kreativitás és fantázia buzog a falakból is.

Aztán a hallgatóság két tagja kiül a színpadra, a keret vérvétel, reggel. A Társulatból ketten pedig "szinkronizálják", ami a lány és a fiú fejében foroghat. Ez sem szomorú… Van még trubadúr dal (vagyis inkább trubadúrina), amikor Kati és Zsuzsi verseng a közönség egy férfitagjának szívéért-testéért (melyikük mijéért [remélem, így kell írni, elég furán néz ki…]), mindezt minnesängeri magasságokban.

Egyetlen kivételt mégis teszek, a cetlis rész utolsó két mondatával. Ez a játék arról szól, hogy a közönség által előzőleg cetlire írt mondatokat a kis csengő megszólalásakor a szereplők véletlenszerűen kihúzzák egy kalapból, azonnal kimondják, ami a cetlire írva vagyon, és gördülékenyen a jelenetbe építik. Így van ez most is: tűzijáték előkészületek hajnalban, szabotázs-akcióban eltűnik néhány kábel, jön a szállító az összeszerelt rakétákért, megjelenik a Nemzetbiztonság is, amikor is Kata jön mint szállító: „a sofőrt megkéselték.” [Kis csengő szól, Kata húz, és felolvassa a következő mondatot:] „az a qrva automata meg nem ad vissza!”. Nálam itt elszakad a cérna, az ezt követő pár perc sajnos sírvavinnyogásos filmszakadás okán kiesik.

Van még véletlenszerűen választott újságcikkek alapján reggeli műsor foltos inges sportriporterrel, deviáns helyszíni tudósítóval, és időjárásjelentővel (aki előző életét gyíkként töltötte). Itt is van néha finom indíttatásom mosolyogni. Számomra a fénypont – ha kötelező lenne ilyet hirdetnem – a Reggeli Sirató, vízforraló tárgykörben. Ha nem tudnám, hol vagyok, biztos lennék benne, hogy zeneileg, dallamilag és szövegileg összepróbált dalt hallok. Az egész annyira abszurd, közben annyira profi, hogy tátva marad a szám az ámulattól, közben ismét könnyesre kacagom magam. Tiszta szerencse, hogy a korareggel miatt nem rajzoltam magamnak szemet, mostanra biztosan pandásra sírtam volna.

Ezek után a nemek harca még felteszi az „i”-re a pontot. A „Legyen szép napod!” dal nekem (is) új, és mint ilyen nagyon kedves, és szintén sokszor gyakoroltnak vélném, ha nem tudnám…

És nincs vége. Gépjárművem felé gyalogoltomban azonnal riasztom Férjet, hogy vegyen jegyet az áprilisi Nulladikra, és vegyen magának is, majd valahogy – akárhogy – megoldjuk, hogy beérjen munkába, de ezen az élményen osztozni akarok Vele. (Igen, nem „szeretnék”, hanem „akarokakarokakarok!) Mert valóban: a Momentán (a tőlük megszokott felhőkarcoló-szintű jelenléten túl) feltöltötte a hétfő reggelt lendülettel, nevetéssel, vidámsággal. Annyira, hogy még hazafelé a reggeli csúcsban is (igen, én nem munkahelyre megyek utána, mert itthon dolgozom) sokáig vigyorgok. Néznek is a többi autóból, mi mehetett félre az agyi ganglionjaim között…

Mérleg: Nulladik Óra egyszer van egy hónapban. Mindenképpen megéri ezért korán kelni. És hogy éreztessem a dolog komolyságát: a magam részéről még hajnal négy előtt is hajlandó lennék, ha muszáj lenne.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: