Kultúrszóda

Helyszín: Újszínház

Időpont: 2013. május 11., 19 óra

Jókai Mór: A bolondok grófja (énekes bohóság két felvonásban)

Szereplők: Almási Sándor, Helyey László, Szarvas Attila, Szabó Sipos Barnabás, Nagy Zoltán, Vass György, Nemes Wanda, Szabó Zsuzsa, Tordai Teri, Gregor Bernadett, Ifj. Farkas Sándor

Programcímke: „Az idős, dúsgazdag bankár válaszút elé állítja fiát. Lehet belőle bankár, politikus, amit csak akar. Koromfi Árpád azonban inkább egy kastélyt szeretne vidéken, ahol elgazdálkodhat. Vásárol is egyet magának, rendkívül jutányosan – de ennek a nagy kedvezménynek ára van. A kastély új tulajdonosának meg kell tartania a személyzetet és a házban élő fiatal grófkisasszonyt.

Jókai egyik késői műve rendkívül szórakoztató vígjáték, egyes elemeiben már a huszadik század abszurd színházának elemei fedezhetők fel.”

_____________________________

Megfontolandó, hogy figyeljek a színházi esteket megelőző előjelekre. A Jókai-darabot pl. a Győr BL-győzelme előzte meg, aminek kifejezetten örülök, és az előadás is ehhez mérhető kedélykényeztetésként hat. Az Újszínház csak ősszel mutatja be hivatalosan ezt a színművet, most három napig olyképpen kóstolhatja a közönség, ahogy krumplipürébe nyalintunk, mielőtt díszítenénk a tetejét.

A Bolondgrófot nem kíséri botrány-reklám. Nem Alföldi-rendezés (szerintem szerencsére), nem feszeget kínos kérdéseket és nem pukkaszt polgárokat. Hanem simán és lágyan lelket simít, idegcsomókat dögönyöz szét. És még csak azt sem mondanám, hogy karakteres, kacagtató bohózat lenne a javából. Tény, hogy kedves, időszerű és bővelkedik remek helyzetekben, azonban a finom humor, a helyzetkomikum csak másodlagos. Meglehet: különösen érzékeny és lelkizős pillanatomban ér az előadás, ezért érzékelem annyira másnak, mint előzőleg gondoltam, és ezért hatódom némely mozzanatán pityergősre.

Ahhoz képest, hogy bohóságnak harangozták, a darab egy mélységesen megrázó, szívszorító és bús jelenettel indul: ártatlan-szép fiatal lány énekel kivetettségről, magányról. Talán a hollószín köpeny teszi, talán a dallam, vagy az egész tragikus kisugárzás, de oda nem illően Ophelia-érzés tolakszik belém. Egyedül a tűzpiros csizma reménykedtet. Vidámságra készültem, most meg tövig nyomják a szomorgást, kénytelen vagyok az életszínű, táncra való lábbelikbe kapaszkodni a szememmel. A trükk beválik, kocsizörgés ijeszti el a mélabús nyitóképet, a függöny mögül pedig igen-igen kedvemre való kastélybelső díszlete tűnik elő.

Mostanra már bizonyára kiderült, hogy szeretem a szép környezetet, örülök, ha a díszlet segít beleringani a hangulatba. Mira János munkája nyomán épp a kellő egyensúlyban jelenik meg a tárgyiasult fantázia, és a képzeletet szabadon röptető sok apró jelzés-kezdemény. Különös érzékjáték csapdájába esve valóságosan orromban érzem a régi épületek és ódon bútorok történelem-szagát. Biztosan csak képzelődöm, de ugyanazt az illat-keveréket érzem, mint a Nádasdy-kastélytól Rozsnyóig minden ilyen misztikus helyen. (Úgy tűnik, az Újszínház - külön nekem - minden alkalommal személyre szabott illúzióval készül.) Sokáig azért nem töprenghetek ezen a furaságon, mert a kellemdús díszlet közepébe szó szerint beleesik egy vidám figura. Markáns arca van (helyes, végre a női szemeknek is akad édesség!), de bankár-csemetének meglehetőst zilált. Értelemszerűen, mivel nem ő a fióka, hanem a mögötte utazóruhában megjelenő fiatalember. Nem rossz, nem rossz. Almási Sándor a Koromfi-figurát valahova félútra teszi a naiv idealista és a nyakas, kihívásokra megfelelő, puritán földesúr közé. Testbeszédéből, szálfa tartásából kiviláglik, hogy ő márpedig helyt szándékszik állni, akármilyen meglepetés bukkanjon is fel. Jó hozzáállás, tekintve, hogy új kastélyába való megérkezésétől kezdve folyamatosan és sűrűn peregnek rá a bolondságok. Rokonszenvesen állja a sarat egyszer egészséges humorral, másszor mosolyogtató tanácstalansággal. A karaktert jellemző szisztematikus és maximalista problémakezelés pedig példaértékű.

Az uradalom öt excentrikus bentlakója közül bárkit említhetnék, mindegyikük játéka darab a darabban, aprólékosan kidolgozott jellem- és rögeszme-csemege. Azért Szabó Sipos Barnabást emelem ki mégis, mert az ő hangja nekem régtől fogva nagyon komolyat és sokat jelent (a világ – meggyőződésem szerint – legszebb gyógyító regéje kel életre általa), akármikor meghallom, jólesően végigborzongat. Ehhez képest itt olyan alakban, tökéletesen fából faragott arccal jelenik meg, hogy kirobban belőlem a nevetés. Az az arckifejezés, ahogy a nemtommilyen állatbőrt a földre helyezi, a mozdulat és a magából sugárzott fensőbbség önmagában világokat ér. Innen kezdve külön figyelem őt: amikor a színen van – ha mégannyira sincs semmi dolga – végig játszik, csillogó szemű, eleven. A grófkisasszony bizonyos vonatkozású ellenpontja, felülmúlhatatlan kedvencem az előadásban, külön köszönöm a csodálatos, személyes ajándékként megélt varázsolást, amit művel. Kényeztetése nem csupán vizuális: minden szava tisztán érthető, a hangszínével gyakorolt hatásokra pedig az illendőség okán nem térek ki. Ha tehetsége látható spektrumon ragyogna, kötelező lenne a védőszemüveg.

Az öt habókos férfi mellett él a kastélyban egy dajka is, akinek szomorú szeretete szinte tapintható, gondolatai tiszták és világosak, ami ritka kincs ezen a különös helyen. A Szabó Zsuzsát körüllengő légkör kevéssé sem való egy bohózatba, a bennem pendülő húrral viszont harmóniában rezeg együtt. És ha van dajka, úrleánynak is lenni kell: a nyitó szín magányos énekesét, a grófkisasszonyt a birtokkal együtt adták. Vajon őrült? Van-e oka, hogy nem beszél, csak énekel? Koromfi alapos ember, nem rest felfejteni a kastély lakóinak titkait. Eközben történik, ami engem csaknem megríkat: beköszönt az ötödik elem (a szer-elem), ami talán elég erős lesz ahhoz, hogy sebeket kötözzön, bajokat gyógyítson. A mód pedig, ahogy a fiatal földesúr megtalálja az egyetlen lehetséges utat a grófkisasszonyhoz, és nem rest azt taposni a vágyott célig… kettejük közös nyelve úgyszólván szájbarágós jelkép tágabb értelemben is. És – csak hogy ne legyen egyszerű – Gregor Bernadett személyében felvágott nyelvvel és tündéri szép alakban megjelenik a régi élet kísértete, a Bonyodalom.

A felhangzó nép(ies) dalok belső világom érzékeny pontját érintik. Mind dallamviláguk, mind szövegük és előadásuk olyan élmény, ami miatt tudom: ott leszek az őszi bemutatón, és Férjet is viszem magammal. Természetesen nem lenne egész és igaz a mese hegedűjáték nélkül. A zeneiségre nem térek ki bővebben, a hatás magától mesél. Sok szálon és egész végig érezhető a népmesék bölcsességben bővelkedő világa. És vajon a véletlen műve, hogy érintőlegesen (de tisztán érthetően) felbukkan Hermész Triszmegisztosz neve, majd hangsúlyossá is válik a szívdobbanásnyi csendben? Talán véletlen. Sokaknak humor, nekem hangsúly. Végül is lényegtelen.

A darab megoldása nem meglepő, viszont annál elemibb erejű. Közvetlenül a befejezés után, a tapsrendben nem tudom még eldönteni, hogy csak belemagyarázom a mögöttes tartalmakat, vagy azok tényleg jelen vannak? Magamtól azt mondanám, hogy ilyet kérdezni is sértő annak tudatában, hogy a színművet ugyanaz az elme szülte, aki Bálványosvár legendáját úgy írta meg, ahogy.

Színház után ráérősen ballagok, bele-belehallgatok mások beszélgetéseibe. Nem túl szép szokás, de ha egyedül vagyok, így szoktam lemérni, másra is úgy hatott-e az élmény, ahogy rám. Ma este nem leszek okosabb: innen-onnan azt hallom, hogy kedves darab, de semmi különös, mások szerint zseniális, aranyos, cuki (micsoda? - Brrr!), recsegős, sótlan, túl sós… Nem marad más hátra, mint másoktól függetlenül saját véleményt alkotni: nincs botrány, nincs tunkolható szaft vagy vájkálható magánéleti válság. Helyette van tiszta két óra, amikor a felhők fölé emelkedhet a fogékony lélek. Objektíveknek megéri, szubjektív elvarázsoltaknak (meghatározó személyiségű történelem-okítóm szavaival élve) kötelezően fakultatív.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: