Kultúrszóda

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Időpont: 2013. április 21., 19 óra

Jávori Ferenc Fegya: Menyasszonytánc

Szereplők: Kékkovács Mara, György-Rózsa Sándor, Mikó István, Szabó P. Szilveszter, Lehoczky Zsuzsa, Molnár Piroska, Dézsy Szabó Gábor, Pálfalvy Attila, Faragó András, Bódi Barbara, Kerényi Miklós Máté, Benkóczy Zoltán, Nádasi Veronika, Ullmann Zsuzsa, Papadimitriu Athina, Kovács Zsuzsa

Programcímke: Múlt század húszas éveinek közepe (vége), Erdély, Torockó. Magyar, román, zsidó. Születéssel meghatározott hovatartozás, antigojizmus, többemeletes képmutatás, szerelmi sokszög, elmeroggyantak és pletykások. Fegya zenéje.

_____________________________

Jókainál, egyik kedvenc mesémben is feltűnik Torockó: egy olyan táj, ahol csupa szabad lélek él Istenhez és emberhez méltó életet, uralja sorsát emelt fővel, mindazok magabiztosságával, akik számára természetes tény, hogy az Örökkévaló fényét hordozzák szívükben. A Menyasszonytánc nyitó jelentében hiba nélkül viszontlátom mindezt: leány táncol habfehér ruhában, röppennek a pántlikák, lebben a szoknya, a magasból  éteri-finom hang szárnyal: egyetlen tündér szövi a holdezüst dallamot hímes-ékes templomi ruhában. Úgy rémlik: egyenesen a Teremtőnek énekel büszkén, tisztán, szépségesen.

Már-már elemelkedünk a földtől a nagy csodálatosságban, mikor betipeg a színre Mikó István Herskovics kocsmárosként, és legott mesélni kezd a látszat huncut mivoltáról, és arról, hogy Isten fénye sokféle árnyékot vet, az árnyékok hívei pedig olykor kegyetlenül facsarják-kínozzák egymást a Fény nevében. Természetesen nem pont így fejezi ki magát, de nekem – sokadszorra látván a darabot – pont ez jut mindig eszembe. És rögtön utána mindannyiszor arra gondolok: ez a történet az epizódszereplők előadása. A fősodor szinte mellékes, a központi szerelmi történet sablonos. A hatás a mellékszereplők (a társak, a család, a szomszédok és ismerősök, zagykeverők és bolondok) csillagpor-kezelésén múlik.

A keret olyan mívesen faragott és önmagában is teljes, hogy a kép közepe lényegében fontatlanná válik. Érdemeik elismerése mellett úgy érzem, a naiv szerelmesektől elég, ha nem hibáznak. Siménfalvy Ágota és Kékkovács Mara számomra egyformán kitűnő Rózsi, bár egészen eltérő módon. Egyiküknél a drámai mélységek ütnek szíven, másikukban az életöröm elfojthatatlan szikrázása gyönyörködtet. Két sziporka, és csak ha kötelező lenne választanom, döntenék Siménfalvy Ágota javára az érettebb, mélyebb érzelemjáték miatt… talán ő mélyebben, ösztönösebben mutatja a nőiséget.

András megszemélyesítői esetében jóval egyszerűbb a dolgom: míg Mészáros Árpád Zsoltnak ez a szerep második bőrként passzol, György-Rózsa Sándor sokkal feszengősebbnek tűnik. Egyrészt mert MÁZS eddig minden alkalommal hibátlanul énekelt, másrészt róla külalakilag is jobban elhiszem a fiatal, forróvérű, mokány parasztgyereket. György-Rózsa Sándor nekem túl… Hát láttak anno a torockói hegyek hátranyalt hajat? Ezen felül a magas részeknél nagyon bizonytalan és csikorgós a hangja. Ennek ellenére a legutóbbi alkalom óta sokat fejlődött, és a Dézsy Szabó Gáborral közös duetten kívül végig kellemes csalódás. A múltbéli előadásokhoz képest sokkal több egyéni ízt vélek felfedezni a ma esti Andrásban.

Annyiban máris ki kell igazítanom a fent írtakat, hogy Andrással kapcsolatban igenis van extra követelmény, ám csak bizonyos alkalmakkor. Ugyanis amikor Szabó P. Szilveszter alakítja Jonelt, vele szemben kifejezetten kötelező hozni (legalább) ugyanazt az erőt, szenvedélyt, eltökéltséget és nehezen (vagy sehogyan) fékezhető robbanékonyságot, különben felborul a darab. És ugyanígy: MÁZS Andrásával szemben Jonel semennyivel sem lehet lágyabb vagy bizonytalanabb. Számomra ezen az (egyébként periférikus jelentőségű) erővonalon áll az előadás.

Rémlik, hogy létező színmű adja a klezmer-operett alapját, így lehet, hogy a Menyasszonytáncról elregélt nagyszerűségek egy része az eredeti mű alkotóit fényezi. Viszont tény, hogy ebben az előadásban manapság zsigeri indulatokat keltő kérdések páratlanul elegáns meg- és feloldásai láthatók, mindez történik pedig olyan zenei háttér előtt, amelynek a klezmer adja az alapját, de ha jól hallom, teret kapnak magyar népzenei motívumok, jazz, és talán még más is, amit laikus fülem meg sem hall.

Pikáns finomság – nagggyon szeretem –, hogy Rózsit élete szerelme némi vonakodás után simán dobja a család, a társadalom, a stb. miatt, ellenben van két férfi, akik dallamot fütyülnek a lány származására, és – a maguk néha sajátos módján – feltétel nélkül ajánlják fel neki magukat - ki ahogy tanulta. És még: hogy az elcsapott, kiközösített lány ott talál menedéket, ahol a papírforma nem mutatna erre esélyt: a zsidó kocsmárosnál. Mikó Istvánnál szerintem a kerek világon senki nem herskovicsabb. A mozgásán elkezdve a mormogásáig mindene egészen átlényegül. Zsémbes és csalódott, és a túlélés érdekében használja a tanult alázatot, a konfliktuskerülést. Övé minden bölcsesség, amire szüksége van az életéhez (és kicsivel még a mindennél is több). És – elsőre nem is mindenkinek tűnik fel – ő az egyetlen ember, aki kecmectelenül hajlandó kicserélni halálát Rózsi életére. Holott aztán neki sem lánya, sem szeretője, sem senkije. Hümm.

Benkóczy Zoltán egyetlen daláról nem írok, azt tényleg látni kell. Személyes vonatkozása annyi, hogy Férj gyanúsan intenzíven tapsol és önfeledten nevet. Biztos ami biztos alapon elhelyezek egy közepes erősségű suhintást a kobakján. Tehetem: nem ül mögöttünk senki. Pedagógiai jellegű mozdulatom tanútlan és nyomtalan szívódik fel az időben.

A „Tangó” alatt semmi gunyor nem zavar: egységként élvezzük Molnár Piroska és Mikó István kettősét. Ha azt írom: bájos, nem fejeztem ki semmit. Nehezen vitatható életbölcsességek hangzanak el, az előadásmód mégis idézőjelbe teszi a logikát.

Az alkotók egyébként óvatosan, de határozottan nyúlnak csiklandós témákhoz. Engem mindenekelőtt a finom önirónia bűvöl el, ami egyenletesen spriccel magyarra és zsidóra, katolikusra és izraelitára egyaránt. A népmesék kifordítva foltozott agyagcsupra jut eszembe, ahogy a zsidók kirekesztenek és a templomba igyekvő katolikusok lincseléshez látnak. És hogy ne lehessen félreértés, a Dávidot alakító Kerényi Miklós Máté körülbelül kettő mondatba sűrítve köpi oda az övéi arcába, hogy pontosan azt teszik Rózsival, amitől visszafele annyira meg vannak sértődve… Ahogy ez a jelenet felépül (Dávid figurájára – némely más szerepével ellentétben – KMM százpontos választás), az a szokatlan, tömör szókimondás (mely éppen attól hiteles, aki mondja), a zenével alátámasztott holtponti energia és az ezt követő zuhanó spirál az abszolút kedvenc erkölcsi rágógumim ezen az estén. Hajszállal marad csak le a templomba sétáló, ünneplőbe öltözött lelkű sokaság (ez milyen már!), akik azért akarnak agyonverni egy lányt (akivel pár napja közös padban imádkoztak), mert kiderült róla, hogy zsidó származású. Amiről pontosan annyira tehet, mint hajának színéről. Hát, ez igen, gratula, fiúk-lányok!

Dávid és Janka kedves, üde színfoltok az előadásban. Dávid képes álmokat kergetni, és – mint az elszánt kergetők általában – biztos vagyok abban, hogy célt fog érni, akárhova vetődjön. Janka pedig Janka. Most láttam először Bódi Barbara által átlelkesítve, és örömmel jelentem, hogy minden megvan benne is, ami Szendy Szilviben, plusz egy s más még. Valódi, ízes, ölbevaló, kicsattanó, egyszerű, vidám, jólelkű. Szinte nem beszél, hanem kipödri a szavakat. Szem- és fülcsemege – elsősorban férfiaknak.

És sorban az epizódszereplők még:

Majzikné:
Majzikné azért, mert Lehoczky Zsuzsa alakítja, ezzel el is mondtam mindent a szerepről. Számomra Lehoczky neve a halhatatlan, utánozhatatlan Thália-papnőt jelenti. Akármit játszik. Tehetség csurog a cipője sarkából is. Hihetetlen.

Pap:
Faragó Andrásról már írtam az előzőekben. Most csak annyit, hogy ő mondja ki a toronymagasan kedvenc mondatomat: „Rebe! Tejföl nélkül…” Ehhez persze nem elég a mondat maga, hanem kell a gesztus, az arc, a termet, az átélés, a szellem… Ehhez Faragó Topy kell.

Jonel:
A bonyolultsága miatt hagytam a végére. (Jonel alatt mindenkor Szabó P. Szilvesztert értem, Angler Balázst még nem láttam ebben a szerepben, elődje alakításaira pedig részemről boruljon a feledés jótékony köde…) Persze értem, hogy szőröstalpú, felkapaszkodott senkiházi, agresszív hatalommániás férfiállat. Levettem. És bosszúálló, alattomos, nemtelen, meg sok ilyesmi. Egyetlen picike probléma, hogy tud ő másmilyen lenni, tud ő emberül is. Főleg persze Rózsival szemben. Csak biztos nem látta otthon, nem tudja, hogyan kell. Nem született szerencsés családba, hogy megtanulhatta volna. (Tudom, hogy annyira sántít, hogy az már szinte tolószék, de nekem kicsit olyan, mint King-Kong.) A megszokott színvonalon van ez az alak a háttérben is előtérben. Apró gesztusain, gúnyos félmosolyain átsüt a lefojtott szenvedély. Tetszik a tombolása, azon kevés pillanatainak egyike, amikor majdnem elveszti a kontrollt. De csak majdnem.

Gyanítom, hogy Jonel figurája ennél egyszerűbbnek indult, és Szabó P. Szilveszter volt, aki feldíszítette csipet skizofréniával, ellentmondással, őrüléssel határos fegyelmezettséggel, vulkanikus indulatokkal, érzelemnyomoréksággal. Vagy nem. A végeredmény mindenesetre ütős lett. Az „Ég a tűz” szintén olyasmi, amit meg lehet hallgatni CD-n, de érdemesebb személyesen befogadni. Bár szenzációs a dal is, az előadásmód is, mindig örülök a végének. A szolgálati lakás magányos intimitásában előadott szaggatott lelki csupaszkodásra mondják – azt hiszem –, hogy a „sz.-t is kirázza” az ember lelkéből… Mármint a „szemetet” értem, természetesen. És ha már lelki sztriptíz: miért nevet vajon a közönség, amikor Terus pillanat alatt összefacsarja ímhol üresre rázott szívemet?! Egyáltalán: mi a humor Terus végtelenül szánalomra méltó, szerencsétlen és tragikus alakjában? Eleddig nem sikerült felfedeznem… Nádasi Veronika játékában meg pláne sehogy.

A Menyasszonytánc eddig is nagy kedvenc volt, ezután is az marad. Nincs kőbe vésve: rögtönzött dallamfarkincák repkednek, akad improvizált szöveg, mozdulat - és baki. A megszokottnál is jobban hasonlít a színjáték egy élőlényre. Nem ajánlom olyanoknak, akik félnek kicsit megismerni és megélni a zsidóság perspektíváját. Nem ajánlom kockaelméknek, mert a darab nyomokban zsidózást tartalmaz (meg gojozást, ami azt illeti…) Nem ajánlom olyan bolygólakóknak (zsidóknak vagy ellenkezőleg), akik rühellik az öniróniát. Általánosságban nem ajánlom önmagukon nevetni képteleneknek. Ajánlom viszont mindenkinek, aki nyitott a szép mesékre, a sablontalan ábrázolásokra, a varázslatos nüanszokra és a párját ritkítóan jó zenére… Ezen kívül kifejezetten javallom azon társaimnak, akik megindító történetek hatására képesek és hajlandók megindulni.

(A képek forrása: www.operettszinhaz.hu)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: