Kultúrszóda

Helyszín: Közlekedési Múzeum, Budapest

Időpont: 2013. június 19-ig

Játékország időszakos kiállítás

Programcímke: „A bakelit Pobjedától a holdautón keresztül a bűvös kockáig – a magyar játékgyártás történetét mutatja be 1945-1989-között a Játékország című kiállítás.”

 ________________________________________

A közlekedésnek általában csak a praktikus oldala érdekel, a régi járgányok is legfeljebb három percig kötnek le. Ellenben a játékok! Az más. A vasárnap délután különben is tiszta zimankó, vonzóbb kilátás a fűtött terem gyerekkorunk játékaival, mint a romantikus, ám kényelmetlen lefagyazorrom-hangulat. Irány a KM!

Az első örömteli meglepetést a múzeumi dolgozóktól kapjuk: a vasárnapi munkavégzés ellenére kedvesek, mosolygósak, türelmesek, kellemes időtöltést kívánnak. Bár a belépőnk érvényes az egész múzeumban, természetesen célirányosan robogunk a Játékország felé.

A kiállítási terület külön világ. Belépvén jobbra építőjátékokból összerakott dolgok mozgolódnak, nem sokáig nézzük őket, mert felfedezzük, hogy bal kéz felől van egy szoba. De tényleg szoba: valóságos, békebeli, IKV által kiutalt kilencedik emeleti panellakás gyerekszobája az összes elképzelhető kellékkel. Vagy húsz percig csak állunk, nassoltatjuk a szemünket a már-már giccses időutazáson, és mutogatjuk egymásnak, hogy nekünk ugyanilyen pokrócunk/fotelunk/szifonunk/habcsókunk/satöbbink volt, nektek is??? (Persze, hogy nekik is, legyél már ésszerű, mindenkinek pont ilyen volt. Erről szólt ez a korszak.) Van ott Horizont TV, „Szabályosan közlekedj!” társasjáték, „Orion” társasjáték, kifakult fotelhuzat, bútorgyári egyenbútor, kockás pléd (a kutya otthon ennek a testvérén alszik), elemes játék, ízlésficamos állólámpa, a rondánál is rondább poszter a falon, plusz az elmaradhatatlan (többnyire saját készítésű) falvédő suba az általános „szerecsen” és „nádas” variációkban, és a korszak kvintesszenciája, az „Üdítő-gyümölcsízű tavaszi parány” (a. m. ehetetlen, szottyadt nápolyi, az élelmiszervegyészet szégyene). És a hibátlan zenei aláfestés: korhű slágerek minden mennyiségben, Dunaparti csónakháztól a Villanegra románcáig terjedő vertikumban.

Miközben mi folytatjuk vidám, nosztalgikus és finoman szólva is együgyű párbeszédünket, a következő (nem halk és feltehetően atyai) mondat csapja meg a fülünket: „Haggyadabba, nincsenbácsi, nemlehetvelejáccani!!!”. Ettől kicsit félrenyeljük a levegőt, Férj köhög, én belevinnyogok a kardigánja karjába. Ma is tanultunk valamit „hogyan neveljünk gyermeket” témakörben.

Lassan elszakítjuk magunkat a szobabelsőtől, mégis gáz, hogy harminc ember megnézte már az egész kiállítást oda-vissza, mi meg leragadtunk az első állomásnál… Sajnos a terem egészében valamennyi tárló gyermekkorunk szeretett-vágyott darabjait rejti, így később sem haladunk gyorsabban. Többségében egyébként a mi korosztályunk képviselteti magát, és rendre felhangzik valahonnan, hogy „nekünk is ilyen volt otthon/az oviban/az unokatesóméknál”, és „imádtam vele játszani/mindig szerettem volna egy ilyet”, és ezek különböző változatai. Jó látni, hogy meglett felnőttekből hogyan válik újra gyermek, amint beteszik a lábukat a terembe, és hogy egy-egy tárgy milyen erős érzelmi válaszokat képes kiváltani belőlünk pusztán azért, mert magán hordja letűnt gyermekkorunk emléknyomait. A mostanra apukává-anyukává avanzsált akkori ovisok láthatóan sokkal jobban élvezik a tárlatot, mint tulajdon sarjaik, akik javarészt unatkoznak, tanácstalanok és nem értik, miért kell műanyag vackok tömegét átszellemült arccal csodálni.

Mi bölcsen nem hoztunk gyermekkísérőt, így zavartalanul elmélyülhetünk az áhítatban. Találunk logikai játékokat (mint a Bábel Tornya, amit egyszer sem rakhattam ki, mert nekünk nem volt, és amikor néha vendégségben megkaparintottam egyet, rögtön kivették a kezemből mert összekevertem, de hogy tudtam volna kirakni, ha előtte nem keverem össze?), türelemjátékokat (olyan kis kartonmezők lyukakkal, amikbe bele kellett varázsolni a golyócskákat vagy egereket, Férj úgy emlékszik, Kern Andrásnak van is erről egy fergeteges kabarészáma), és egy 190-es távirányítós Mercedest (persze kábeles távirányítós, hol volt akkor még rádiójeles…), amiért Férj szerint akkoriban a legtöbb fiú szabadpiacon értékesítette volna bármelyik rokonát.

Sorakoznak a műanyag- és lemezautók, hajók, helikopterek. Amikor az összerakható Plymouth elektromos autóhoz érünk, ami még dobozban van, hiánytalan a szerszámkészlet, felpattintható a dísztárcsa, Férj szeme határtalan vágyakozással telik meg, szinte hüppög. Bár bevallom, a „Lendület” Opel, Citroen és Egér (!!!) modellek láttán bennem is újra felébred a kiskoromban kényszerűen elhantolt birtoklási vágy. Azzal súlyosbítva, hogy leánygyermekként nekem a babázás és főzőcskézés volt a szabadon választható opció (az meg kit érdekelt?!), szökőévente tudtam csak kisírni egy-egy autót. Villanyvasútról meg terepasztalról meg… áh, hagyjuk!

Érzelmileg erőteljesen involválódott párom nem feledkezik meg rólam: a műértő szenvedélyével és a tényekhez való feltétlen hűséggel magyaráz piaci árakról, a játékok állapotáról, technikai adatokról. Gyenge képzavarral élve: sivatagszomjas szemünk mohón issza a színpompás tárgyak látványát. Nem akarjuk és nem tudjuk objektíven szemlélni a játékokat. Nem érdekel, hogy némelyik vérciki, kezdetleges és egy „nyugati” gyerek sírva röhögött volna, ha megkaparint csak egyet is. Mi a gyerekkori kedves ismerősöket látjuk, minden darabbal megelevenedik egy történet vágyról és világnagy játszásokról, lelki fülünk hallja a megidézett zajokat, orrunkban érezzük a gyerekszobák, nappalik és játszóterek illatát.

A „Csipegető Csibe” nevű lemezmodellhez érkezvén azért pillanatra lefagyok, és eltelik egy kis idő a rebootolással; a lemezjáték eredeti tervrajzai megtekinthetők a falon, autentikusan grafittal pauszra rajzolva. A hivatalos, mérnökileg megalkotott szöveges rész mit mond?

Hagyok időt. „Egység: CSIBE”.

Itt még bírnánk magunkkal, de a körülmények, a vicces emlékek és az audiovizuális ingerek konspirálnak: a háttérben Szécsi Pál diszkréten énekel a kósza szélről, Nagypapa 1.0 pedig a korhűen berendezett irodasarok szentháromságát magyarázván imígyen szóla unokájához (hangjában a templomban szokásos elfogódottsággal): „az ott pedig Sztalin Elvtárs, Lenin Elvtárs és Rákosi Elvtárs”. Nagypapa technikai KO-val nyer, mi ketten dicstelen módon menekülőre fogjuk, és az emberi méltóság végső határán egyensúlyozva, önfeledten kacagunk az alagsor ódon villamosainak jótékony takarásában.

Nos, nyilván privát problémánk Férjemmel, hogy bármilyen kulturális (vagy más) programunk nevetésbe fullad. Már dolgozunk rajta. (Dolgozunk rajta, hogy ez lehetőleg egész életünkben így maradjon.) Világos, hogy végső soron a gyermekkor is – ahogy a felnőtt élet – teljesen magánügy. Mindenkinek saját döntése, hogy mikor lesz felnőtt, be tud-e nőni egyáltalán valaha a feje lágya. Mégis Titeket, akik legalább néhány pillanatra voltatok valaha gyerekek, és tudjátok mit jelent magafeledten játszani egy darab papírral vagy húsz deka formázott lemezzel, jó szívvel biztatlak: szenteljetek egy pár órát felnőtt életetekből Játékországnak.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: