Kultúrszóda

Helyszín: Ferencvárosi Művelődési Központ
Időpont: 2013. április 14., 15 óra
Vajda Katalin: Anconai Szerelmesek
Szereplők: Nemcsák Károly, Borbély Krisztina, Keresztes Ildikó, Nyírő Bea, Boros Zoltán, Bódi Barbara, Kurkó József, Rárósi Anita, Sövegjártó Áron

Programcímke: „Az Anconai szerelmesek kacagtatóan fordulatos, kedvesen pikáns, szellemes, zenés összekacsintás, a hetvenes évek olasz slágereivel. Szerelem, slágerek, tánc, gegek, csipetnyi erotika, poénok, kacagás, happy end.”

_____________________________

Férj ötlete volt ez a darab, mert tizenéve, ifjúságának bimbózásakor látta először és eleddig utoljára, és nagyon kedves emlékeket őrzött meg az akkori előadásról. Kicsit nem volt kedvem művházas színházba menni, de addig bizonygatta, mennyire jó lesz, míg ráálltam: tegyünk próbát. Döcögősen és csikorgósan indult a délután, ugyanis rengeteg (hogy is mondják finoman?) szép korú volt az épületben. Talán antiszociálisnak tűnök (meglehet, az is vagyok), amikor nem tisztelek valakit azért, mert sikerült sokáig életben maradnia. Akkor tisztelek akárkit, ha méltónak mutatkozik a tiszteletre. Azonban a mindenkinek járó udvariasságot természetesen megadom bárkinek, kortól függetlenül, és ugyanezt visszafele is elvárom. Feszültté válok például, ha a mosdóban táskavéget helyeznek hátulról a harmadik és negyedik bordám közé, ettől ugyanis nem haladok gyorsabban előre. És köszönöm, majd én azt tudom, hogy mikor szeretnék előrébb lépdelni, mert esetleg még esélyt adnék annak a gyámoltalan másik embernek, aki épp szemben igyekszik a fősodrattal, és (horribile dictu!) rendeltetésszerűen használná az ajtónyílást, amelybe én nem akarok beékelődni, viszont egyébként két átlagos nyugdíjas úgy belefér, hogy még talán cuppannak is, hogy aztán onnan se ki, se be, senki többet (testharc nélkül). (Murphy után szabadon: nincs olyan szabad tér vagy nyitott ajtó, amit egy-két elszánt idős hölgy ne tudna légmentesen lezárni.) Egyáltalán nehezen viselem, ha rutinszerű, vesetájon elhelyezett könyökütéssel (Wing Tsun Kung Fu ez, vagy mi az ördög?) tesznek ártalmatlanná egy olyan sorban, amelyben mindenki a már előre lefoglalt és kifizetett helyére igyekszik. A mosdóban még csak megértem, szervileg lehet valakinek nagyon sürgős, de a nézőtérre, könyörgök?!

No, ezzel az indítással ültem le a helyemre. Biztos egyébként, hogy a zöm tisztára aranyos nagymama-figura volt, csak én pont mindig a rosszra figyelek. Fránya én!

Szeretem, amikor nincs függöny, most is apróra megszemléltem a díszletet. Kedves, tipikus olasz kisvárosi tér, a színek, formák nincsenek túljátszva, de megteremtik a hangulatot. És a színpad előtt-mellett, a nézőtér síkjában igazi, élő emberek zenélnek. Mindketten igazán örültünk ennek, a konzerv zene nagyon sokat le tud vonni egy élmény értékéből.

Töredelmes bevallás következ: nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogok szórakozni. Mondta ugyan Párom, hogy maga a darab is bájos és élvezhető, én azonban szkeptikus voltam – főleg a vázolt előzmények után. És azzal együtt, hogy a hangtechnika úgy általában és az énekhangok sokszor komoly kívánnivalót hagytak maguk után, azt kell mondanom, hogy nagyszerű, könnyed kikapcsolódást kaptunk ajándékba. Nyilván nem várok el eget rengető, klasszikus éneklést prózai színészektől, de még ők is meglepően jól teljesítettek ezen a téren (is), és akikről eleve is lehetett tudni, hogy kimagasló hangbéli adottságaik vannak, nos... igaz örömömre nem csak a mezt küldték pályára. Első számú és valóban extra meglepetés volt ezen a délutánon Keresztes Ildikó, akinek lehetne akár nagy arca is, de hogy-hogy nem: ezerszázalékosan játszott, énekelt, úgy megtöltötte figuráját lélekkel, hogy szinte kicsattant. Kedves volt, évődő, ugyanakkor profi. Engem, az apróságokra oly igen érzékenyt, a féltakarásban sem elspórolt és nagyon átélt grimaszaival csavart az ujja köré.

Még a történet is hálás, mert van benne sok helyzetpoén, fordulat és humor, fűszerezve a jól ismert és fülbekúszó dallamokkal, emellett teret ad a színészeknek, hogy figurájukban kiéljék kreatív és játékos hajlamaikat. A rendezésen kicsiny operettes hatás érződik (mivel a rendező Huszti Péter, gondolom, ez nem véletlen), de minden művész – és itt tényleg kivétel nélkül mindenkire gondolok – hozzátesz valami személyes pluszt az általa formált karakterhez. Nagyon könnyű ebben a műfajban mesterkéltségbe csúszni, amit itt – bár sokszor száguld az előadás orral a túlzások felé – valahogy mindig ügyesen kikerülnek.

A figurák szerethetők, esendők és emberiek. Személyes véleményem szerint Lucrezio első feltűnése a színen olyan mesteri mind ötletileg, mind kivitelezésben, annyira aranyosan életszerű az alkoholközi állapot, amiben lebeg, hogy azt veszem észre: azon izgulok, hogy megússza épségben. Ez a jelenet számomra csak azért nem aranyérmes, mert ezt a díjat Giovanni első megjelenésének kell ítéljem. Először azt hittem, rosszul látok: ez az arc mélyütés. Ahogy kinéz, amilyen körítéssel működik első pár percében, az összes kelléke és körülménye olyan, mintha erőset ittam volna. Már régen máshova kellene figyelni, nekem még mindig a könnyem folyik, úgy nevetek, ha csak ránézek.

És tényleg bárkit kiemelhetnék: amikor Nemcsák Károly donaldkacsásan nekikészülődik a szerelemnek, vagy amikor – sokszor – igazi olaszként reagál, ahogy túlcsorduló önbizalommal nincs számára olyan opció, hogy valaki ne rezonáljon az ő vonzerejére, vagy amikor éppen apa… Vagy a már említett Keresztes Ildikó, akiről sosem tudni, hogy panaszkodik vagy dicsekszik, de láthatóan sóvárog az után, ami már nagyjából az övé, és ahogy vissza tud nézni Tomaora… És Agnese rövid, velős igazságai az élet filozofikus talányairól és az általa kimondott praktikus, tapasztalati bölcsességek… és Bódi Barbara ízes, vidéki magyar menyecskéje, aki eljött külföldre, kicsit megszeppent, de azért talpraesett és olyan nagy kerek szemekkel tud nézni, hogy nem értem, hogy nem nevetik el a partnerei… mind-mind valódi csemegévé teszik ezt az alapanyagában is remek előadást. Hiába művház, hiába vasárnap délután. A művészek „mindent bele” alapon játszanak. Egy pillanatig sincs olyan érzésem, hogy dolgoznak, hogy kötelezően ki kell pipálni ezt az alkalmat. Jaj, ezért nagyon hálás tudok lenni. Amikor a lendület, a tűz nem halványul el… amikor csak a szakmai rész profi, de a lelkesedés része még megmarad az amatőr időkből…

Nincs erkölcsi tanulság (vagy nem fedeztem fel), csupán szórakoztatás van, az viszont várakozáson felüli, nagyon kedves. Üdítő, kellemes meglepetés, átlagmentesség. Jó szívvel ajánlom, nem csak nyugdíjasoknak.

(A kép forrása:  http://turayidaszinhaz.hu)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: