„Fiat iustitia et pereat mundus…”

 Persze az egész könnyebb lenne, ha még mindig ekkora lenne, és ennyire álmos...

Azoknak, akik drukkoltak és figyelemmel követték kutyánk nyers kosztra való átállását, köszönöm a törődést, és örömmel jelentem: Kölyök életben van, imádja a napi menüsort. Hullatéka kellemesen kompakt, sokkal kevesebb és szilárdabb, mint azelőtt. Szinte öröm összeszedni. Öröm összeszedni olyankor, amikor az ember nem téveszti össze a csontok emésztésének eredményét egy közepes fehér kaviccsal és mint ilyet, nem akarja eldobni a fűnyíró útjából. Kézzel. Puszta kézzel.

Nem részletezem.

Lecsengett az újdonság varázsa (de azért még mindig büszkén nézzük a lemenő nap fényében önfeledten marcangoló családtagot). Úgy határoztunk, felsőbb szintre léphetünk. Korábban sem tetszett maradéktalanul, hogy különféle mérgekbe kell tunkolnunk Linát ahhoz, hogy ne menjen bele kullancs, ennek ellenére így tettünk, mert még mindig kevésbé zavaró a méreggel átitatott kutya tudata, mint amennyire zavaró lenne a babéziában elpusztult kutya. Ezért van évek óta nyakörv, plusz spot-on. Biztosra megyünk. Történt azonban, hogy homeopátiás készítmény tűnt fel a horizonton (Patadoki ismét rulez): nem juttat mérget a kutya szervezetébe, természetes és ártalmatlan módon védekezhetnénk a kullancsok ellen. Juppi! A nyers kosztra való áttérés sokkján túl vagyunk, invito kullancsűző csepp!

A legnagyobb kiszerelést kérem, egyből nagypályán játszunk. Olvasom a tájékoztatóban, hogy aszondja: „3-4 hetente kell egy pipettányit (1 ml) egy kis testű kutya és macska nyelvére csepegtetni. Közepes méretűnek 2, nagytestűnek 3 pipettányi az adag ugyanilyen rendszerességgel.”

Khöm. Mi az a pipetta? Mondjuk ezt hamar ki tudom logikázni, nagy valószínűséggel ez lesz az üvegcse belsejében az adagoló. (Volt egy félév, amikor csaknem buktam kémiából. A kapcsolódó eszközök, anyagok és jelenségek nevét törölte valamelyik pszichikai önvédelmi mechanizmusom.) A mi kutyánk valószínűleg a maga 50+ kilójával nagytestűnek számít. Tehát a gyakorlatban három ilyen izényi prütymőt kellene a nyelvére cseppenteni. Mindezt úgy, hogy az adagoló nyállal és egyebekkel (?) szennyezetten ne kerüljön vissza az üvegbe. Elsőre nem gondolok bele, hogy a nyálon kívül mi egyébbel szennyeződhetne a művelet közben a pipetta, és fejben hozzákezdek a stratégiai tervezéshez.

Bruhahaha! Három pipettával a nyelvére, úgy, hogy a pipetta ne legyen nyálas se’?!?!?! Hát Kedves Patadoki, ez az ötlet ez hogy lett ez?!?! Nagyjából el tudom képzelni, hogy egy nagyon öreg (vagy halott) kutya esetében maradéktalanul kivitelezhető a folyamat, de mi most az én egyetlen pici kutyámról beszélünk, aki főállású csontkukac. Egymagában egy zsák… mit zsák?! szakajtó bolha, hangyaboly. Ő maga a megtestesült ficergő mocorgás. És még nyálas sem lehet? Mondom Férjnek, hogy én lejátszottam fejben, marad a nyakörv meg a dupla spot-on. Az bazira biztos, hogy én ezt így nem… tisztára hivatástudatosan vagdosom a kaparókról a karmokat, darabolom a marhavesét (rendes esti programmá vált, hogy én zöld arccal tetemeket darabolok, Férj pedig a hátán pörög a sírvaröhögéstől), de erre tuti nem vagyok hajlandó, nem vagyok én sem kalandor, sem kamikaze (mint a pesti gyalogosok), semmi értelme. Kiborítja az üveget, elharapja az üvegpipettát, vihetjük orvoshoz, hogy szedegesse ki a nyelőcsövéből az üvegszilánkokat. A reform-ösztönnek is kell hogy határa legyen, nini, az enyémnek pont itt is van a határa, kérek tejet, menjünk aludni!

Nem is az én férjem lenne, ha nem venne rá mégis, hogy ugorjunk fejest. Gondolom is magamban, hogy túsztárgyalónak kellett volna mennie, sokak jártak volna jobban… Meg elgondolom azt is, hogy mim rekedt el hol a fejlődésben, hogy ilyesmikre rávehető vagyok… áh, hagyjuk!

A haditerv: Férj kezében lesz az üveg, az enyémben a pipetta és a kutya (mert persze ilyenkor rögtön én vagyok a falkavezér), Istennek ajánlkozunk, és rögtönzünk, ha kell. Naná, hogy kell, meg sem lepődöm. Van ugye a kutya, aki ilyenkor estefelé már éhes, és azt gondolja, most fog enni kapni. Rögeszméjéből az sem billenti ki, hogy láthatóan nincs egyikünknél sem semmi, ami élelemhez hasonlít. Az ilyesmi általában sem hatja meg, az ember bármikor elővarázsolhat a pulcsija ujjából egy fél disznót. Nyersen. Kicsi szentem vegytiszta érdeklődés és türelmetlen szeretet, egyszerre kutatja át mindkettőnk ruháját, közben csóválja az egész testét, a nagy igyekezettől felugrásból esik orra. Vannak neki ezek a kis magánszámai, irtó aranyos, ahogy nyüzsög. Most mondjuk szívesen cserélnék valakivel, akinek egy öreg Yorki jutott, de ha már ezt dobta a gép… Jobb kezemben a teleszívott pipetta, üvegből (szerintem egyébként muránói fújt üveg, és mint ilyen: hártyavékony). Bal hónom alá veszem Linát. Megpróbálom intellektuálisan – lélek a lélekhez – felvázolni, hogy ki kellene nyitnia a száját szépen, és akkor én ebből a csőből majd gyorsan… (meg aki ezt kitalálta, annak hadd kívánjak nagyon sok szerencsét, és áldást marokszám!) Kutya szeme tele szeretettel, és várakozással, annyira helyes, hogy biztos vagyok benne: most megértette, és majd minden flottul fog menni. Jelentem: nem megy. Először is hétrét görnyeszt a vidámság, annyira mókás fejet vág, ahogy bandzsítva szemléli a pipettát.  Aztán persze teljes hosszában végignyalja. (A csövecske ettől nem lett nyálas. Bevallotta.) Ha lenne műkörmöm, valamennyit elveszteném a testcsatában. Edzésnek sem gyenge egy ekkora, életerős, vidám és szeleburdi kutyát rávenni, hogy nyissa ki a száját. (Próbált már valaki működő betonkeverőben szájkontúrt rajzolni?!) A bal kezem alkarig de facto eltűnik Lina szájában. Tiszta szerencse, hogy ennyire bízom benne. Szegénynek az esti street-fight nem lehet túl kellemes, mert olyan hangokat ad, mint aki fulladozik. És nem, ennek ellenére sem harapja el a csuklómat, pedig simán képes lenne rá. (Annyira szeretem! – Egyébkor számottevően intenzívebben, de most is jobbára kedvelem.)

A csata közepén hirtelen van egy pillanat, a másodpercnek talán a milliomod része, amikor nyitva a szája, szabad a nyelve. Célzok, lövök… és csak egész kevéssé öntözöm meg a kézfejem, a folyadék túlnyomó része Lina nyelvén köt ki. Lassítva látom magam, mint a Matrixban, megszűnik a gravitáció, én vagyok a téridő nagyasszonya!

Közben Kölyök fején hatalmas kérdőjel rajzolódik ki. Tudjátok: az az igazi bugyuta arc, amikor valamit szívből és őszintén nagyon nem ért. Fura lehet az elixír íze… Ezen az ábrázaton persze megint artikula-mentesen muszáj vigyorogni... Aztán meglepő gyorsasággal hervad le arcomról a mosoly, mikor tudatosul, hogy ugyanezt meg kell ismételnem. Még pontosan kétszer.

No de a Pendragon legenda óta tudjuk, hogy valaki vagy Connemarából való, vagy nem való Connemarából. Jelképesen nyeregbe pattanok tehát, jelképesen bajuszt pödrök, erősen belekapaszkodom a jelképes kápába, és újra indul a teljesen jelképtelen, viszont egészen valóságos kutya-rodeó. Megjegyzem: melléktermékként feltaláltam egy új sportágat gigamacsóknak.

Röpke húsz perc alatt sikerül a 3 ml folyadékot elhelyeznem Kutya nyelvén (és megértenem, mi "egyébbel" szennyeződhet a pipetta: ti. könnyel és véres verejtékkel). Az attrakció mérlege pár beszakadt köröm, egy nagyobb és két kisebb felületi hámsérülés, továbbá egyéb apróságok. Egyben maradt az üveg, a pipetta (!!!), Férj és Kutya.

Ezek után szívből remélem, hogy nem hiába fáradoztam, és tényleg nem lesz kullancs… egyúttal ötletpályázatot írok ki a készítményt sikerrel alkalmazók között. Aki a legeredetibb és leghumánusabb adagolási módszert írja meg, annak jutalmul nem énekelek.

Férj szerint elég ugyanezt a varietét eljátszani három hét múlva. Részemről az élmény még annyira friss, hogy úgy érzem: legközelebb egyszerűen leöntök a kutya torkán egy háromcentes stampóval, és biztos ami sicher, marad a nyakörv is…

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: