Kultúrszóda

Helyszín: Belvárosi Színház

Időpont: 2013. március 3., 16 óra

Avery Corman: Kramer kontra Kramer

Szereplők: Nagy Ervin, Nagy Levente, Kovács Patrícia, Cseh Judit, Egri Márta, Mertz Tibor, Ficzere Béla

Tartalom: Anyuka földhöz vág egy antik porcelán tálat, majd csemperagasztóval és fándlival próbál restaurálni.

_____________________________

Belvárosi Színházról a leírást lásd előbb. Ma nem látom a nénit, helyette a ruhatáros hölgy az ügyeletes aranyos. Idejében beevickélek a sor közepére. Kíváncsian várom, milyen lehet annak a filmnek a színpadi változata, amit klasszisok főszereplésével, még hangalámondással láttam a magyarországi VHS-forradalom hajnalán.

A rendező néhány fogása némileg idegennek tűnik, a jelenetek alatt megszólaló zene-montázst sokszor oda nem illőnek találom, számos a baki. Ennek ellenére díjat ítélek a történet színpadra vitelének, mert a szinte végig porondon lévő gyermekszereplő (Nagy Levente) profikat megszégyenítő módon van jelen és játszik a felnőttekkel. Sok közös jelenete van az édesapját alakító Nagy Ervinnel, akinek teljes értékű partnere. Külső hasonlóságot is vélek köztük felfedezni, elhiszem az apa-fiú relációt, és a furcsa egymásra utaltságot, szeretetet, összekapaszkodást… elhiszem az előadást, úgy ahogy van.

A történet bonyolultsága egy fehér lapostányérra hajaz: egy társaságban összesodródik két fiatal, összeházasodnak, jön a gyermek, ahogy szokás. Elevenül az amerikai álom: apuka munkájával eltartja a családot, anyuka neveli a gyermeket és vezeti a háztartást. Az ünnepnapokat az jelzi számára, hogy nem spenóttal eszi le magát a gyerek, hanem tortával. Emberek közé vágyik, szabadba a négy fal közül. Ám apuka nem és nem érti a gondját. Hogyan is érthetné: fehér harcos vadászik, vigyáz a családra. Asszony cseperítse az ivadékot és őrizze a családi gázrezsót, ahogy a világ rendje forog.

Monotonosan, verklisen telnek az évek. Apuka a gyermekkel kapcsolatban (a létberobbantás óta) semmit nem csinál, anyukára hárul valamennyi hétköznapi teendő, harc, játszanivaló. Anyuka eljut odáig, hogy saját feloldatlan frusztrációját, felgyülemlett dühét a gyermek elleni kirohanásokban vezeti le. Férjének is többször jelzi, hogy gubanc alakul, de közlései hatástalanul feledésbe merülnek. Csak a szomszédig kell ellátnia, hogy észlelje: lehetne ezt máshogy is, kecskésen-káposztásan. A szomszéd anyának van munkája, független és szabad, vagány amazon. Motorral jár a saját kocsmájába. Férje nincs, de nem is hiányzik. Élete van. Eme kontraszt nélkül is nyilvánvaló, hogy a Kramer család szennyestartója borulásra van ítélve. Borul is. Csendesen, hiszti és kiabálás nélkül. Anyuka visszafogottan roppan meg, és szabadságot kell kivennie, hogy megőrizze (vagy visszaszerezze) ép eszét. Anyukának el kell mennie, hogy megkeresse önmagát, mert már a házasság előtt sem volt egészen megtalálva. Addig pedig – utánunk a vízözön! – boldoguljon apuka a gyermekkel, ahogy tud. Anyu el, épülni.

Számomra itt következend a történet csúcspontja. Ugyanis apu nagyon sikeres a szakmájában, mindene a munka, pezseg, aktív, vitamindús, viszont apának pocsék: fogalma sincs, mit kezdjen a gyerekével, nem ismeri sem a fiát, sem a kapcsolódó napi rutint. A lehető legkézenfekvőbb megoldás lenne lepasszolni a klapecot nagyszülőkhöz, internátusba vagy akárhova, bezárni a „Volt-nincs-szekrénybe”, kilőni a világűrbe. De hiába az ésszerűség, ez a variáció fel sem merül soha sem, pillanatra sem. Papa nem hiába fehér harcos: megoldja ezt is.

Mosolyogtató és könnyeztető, ahogy az ízig-vérig karrierista nagyobb gyerek próbálja kontrollálni az első reggelt, a reggelitől az elindulásig. Mert nem lehet mit felelni az olyan dogmaszerű érvre, hogy „nem veszem fel, mert szúúúr”. Vagy hogy „anya nem így szokta”. Papa ezt is megoldja. Eleinte úgy, hogy mindig csak a következő lépésig figyel előre (ez gyakorlatlan túrázóknál és pánikbetegeknél csodaterápiának bizonyul). Eleinte csak az a fontos, hogy a feje ne kerüljön víz alá, az esztétika nem számít. Eleinte a szomszéd amazon megoldás-centrikus segítsége nélkül elmerülne. Eleinte arra számít, hogy anya visszajön. Aztán beleszokik. Képes lassan messzebbre nézni. Sőt, az apaság újdonat mélységei forradalmi ötlethez vezetik el, mely fordíthat a karrierjén. Papa tényleg megoldja. Az elején esendően, csetlőn-botlón, aztán egyre jobban. A pici ember és a fizikai méreteiben is tekintélyes apafigura párosa megejtő: néha a.) torkom szorít, b.) mosoly ül az arcomon, c.) könny a szememben, vagy d.) mindhárom együtt. Még azt is megtudom, mit takar a „halasat játszom”. 

Egy év telik el, egy év kell, hogy gyógyulni kezdjen a gyermeklelken a seb, amit az édesanya eltűnése ütött. (Apának azzal is szembe kell néznie, hogy anyu nem egyszerűen elment, hanem szabályos jognyilatkozatban teljesen le is mondott a gyermekéről.) Egy év, mire összecsiszolódik kicsi és nagy, mire belerázódnak, hogy anyu is apu. És a baleset, ami véglegesen megfordít mindent, ahonnan új időszámítás kezdődik, mert apunak látszatra sem lehet többé semmi sem fontosabb, mint a kicsi ember. Egyre finomodnak a mozdulatok, egyre suttogóbb a hang, egyre gyengédebb a gyermek felé nyúló apai kéz, aminek két szülő helyett kell simogatnia. Eltelik egy év, közben apa soha egy rossz szót nem mond anyára, minden lehető eszközzel próbálja könnyíteni a gyermeklélekre nehezedő terhet, próbál ott lenni kettő helyett. Egy év kell, hogy kitöltse az űrt.

Közben anya ott keresi önmagát, ahol mindig süt a nap. A gáz akkor kezd ömleni, mikor ráébred, hogy ő is Windows alapon fut: rálel mélyen magában a „Mégse” gombra, úgy dönt, hogy már eleget sütötte a nap, kellene neki vissza a gyermek. Anyu a végletek embere (Plútó-analógia): vagy felé sem szagol a gyereknek, vagy a teljes felügyelet kell neki. Nosza, feltűnik New Yorkban, béketárgyalásra hívja volt férjét és vodka-martini mellett bájos mosollyal közli, hogy mostantól akkor szeretné megint a gyermeket, állandóra. Apunak agyába szökken az olajbogyó, egy szóban közli hevenyészett jellemzését anyával, majd távozik. Mami pedig ügyvédre kap, pert indít.

A pereskedés – mint általában – a két ügyvéd harca. Nemtelen dolgok felhánytorgatása, olyan vádak kimondása, amiket a képviselt felek talán nem is akarnak felhasználni, de a tét nagy: immár mindkét szülő tudja-érzi, hogy a kisfiúnál nincs fontosabb a kerek világon. És a bíróság – mint általában, „tökmindegymivolt, most más van” alapon – megítéli az anyának a teljes felügyeletet.

Apuka egyszer elmagyarázta a fiúcskának, hogy anyu nem jön haza. Most azt kell elmagyaráznia, hogy annyira hazajött, hogy mostantól apának és fiának heti fél nap és évente kétszer egy hét marad. Mert a bíró bácsi (akinek ez a dolga) így döntött. És imádom a dramaturgiát, hogy pont az érintett szájából hangzik el: miért nem a gyereket kérdezik meg, kivel akar maradni?

Ezen a ponton – jobb későn, mint soha – végre mami fejében is tábortűz lobban, rájön, hogy ismét önzően rombolni készül, és legott, még a tárgyalás utószobájában nagylelkűen visszacsinálja az ítéletet (lásd előbb: Microsoft). Belátja, hogy nem boríthat évente. Nem követel, csak kér: együtt töltött időt. És apuka újra magyarázhatja, de ezt már boldogan, hogy a gyerkőc mégis maradhat a saját ágyában, és minden folytatódik úgy, mint eddig volt.

Az átlagon felüli színészi alakítások, a nyitva hagyott kérdések több napra elegendő töprengenivalót szolgáltatnak válásról, felelősségről. Anyaként kevesebb jogom van-e kilépni egy halott kapcsolatból, mint ugyanilyen helyzetben az apáknak? Dönthetek-e a kilépés mellett, ha már gyermekem van? Vállalhatom-e a felelősséget a boldogtalanságukért? Vállalhatom-e a felelősséget a boldogtalanságomért? Van-e joga az embernek meggondolni magát? Hányszor van joga egy embernek meggondolni magát? Kire kell tekintettel lennünk? Bele kell ragadnunk a kilátástalan helyzeteinkbe? Merhetjük elhagyni a kiégett állapotainkat?

És ilyenek.

(A képek forrása: www.orlaiprodukcio.hu)

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: