Kultúrszóda

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Időpont: 2013. január 31. 19 óra

Lévay Szilveszter – Michael Kunze: Elisabeth (musical)

Szereplők: Janza Kata, Dolhai Attila, Kerényi Miklós Máté, Szomor György

_____________________________

Mivel legutóbbi operettes élményem nem biztosította szegény elhanyagolt fülem számára az optimális dózist Dolhai Attila hangjából, simán megmagyaráztam magamnak, miért kell a lelki egyensúlyomhoz hamarjában egy Elisabeth előadás is. Eme legnyomósabb érv mellett olyan további indokok is segítségemre siettek, mint (i) eddig még csak kétszer volt szerencsém a darabhoz, (ii) csak egyszer kőszínházban, (iii) nagyon kíváncsi vagyok, mit kezd Dolhai azzal a szereppel, amit előtte Szabó P. Szilveszter már felemelt a tökéletességbe. (Felírjuk a kéménybe, hogy további megnézésekhez alátámasztás lehet, hogy Homonnay Zsolt Halál-alakítását viszont még egyszer sem láttam. Sürgősen pótolandó hiányosság!) További kényelem-faktor, hogy kevés hálásabb téma kínálkozik a Színháznaplóba az Elisabethnél: a magyarlelkű Erzsébet sorsát mindenki ismeri. Mivel a forgatókönyv viszonylag hűséges, nem kell külön a cselekmény vázolásával fáradnom. Elég megemlíteni, hogy a szerzőpáros úgy rántja ki a szőnyeget a közhelyesség alól a megszemélyesített (de még hogy!) Halál-ziccerrel, hogy csak úgy suttyan!

Kicsit aggódtam, hogy Szabó P. érdekes androgün-jelensége után nem lesz-e vicces Attila huncut kölyökarca a Halál-sminkben. Nem lett. Ugyan az első jelenet megszokott ütősségét visszafogta a Kerényi Miklós Máté által alakított Lucheni (első blikkre az a benyomásom, hogy vagy Földes Tamás túl erős ebben a szerepben, vagy KMM nem formálta ki magában igazán, jóllehet énekben néhol jót villant), a Halál megjelenésével viszont helyrebillen a világrend. Szerencsére Dolhai nem a Szabó P.-féle vonalat viszi tovább, hanem kitalált magának (vagy a rendezővel, KERO®-val közösen találtak ki Neki, ez most mindegy) egy egészen más utat. Jut eszembe, út: az „Útvesztő minden út” hangjai szintén új értelmet nyernek, emlékeimhez képest lágyabban szólnak, mégis beleszédülök feneketlen mélységükbe. A kedves csetlő-botló figura eltűnt, lecserélte az élet legnagyobb misztériumának mindentudó, méltóságteljes alakja. Innen kezdve fel sem merül, hogy a színészt keressem a szerep mögött. Felesleges is: egyetlen vérfagyasztó pillantás elég, hogy Luchenibe fagyjon a szó, én meg apróra zsugorodjam a székben.

A Halál által sűrűre szőtt varázslat közben sem tudok szó nélkül elmenni Szomor György szánni való (és nem szánalmas!) alakja mellett: ő az első olyan Ferenc József, aki közelebb visz a megértéshez: miért választja a fiatal lány a Halál helyett őt. Színessé és árnyalttá teszi figuráját, átjönnek a belső konfliktusai, az általa életre keltett császár igaziból szerelmes.

A szerzőpáros ügyesen csepegteti a csúcspontokat darabon belül, KERO® zseniális rendezése pedig rá is lapátol, ahogy kell. Az egyik ilyen bérc a „Haláltánc”. Ugyan az elején küldök egy rövid fohászt az ég felé „karmester, tempó és hangsúlyok” témakörben, utána viszont elrabolódom. Racionális énem emlékszik, hogy ebben a jelenetben a Halál fehérben van, mégis lenyűgöz, mikor feltűnik, és onnan kezdve – szégyen! – nem tudom róla levenni a szemem. Nem a koreográfia miatt, nem a hangzás miatt… az egész jelenség annyira valószerűtlen… szerelmes a Halál, hát ilyenkor nem lehet másra figyelni! Vannak ebben a dalban bizonyos részek, szavak, szótagok, amiket Dolhai Attila úgy énekel – vagy inkább suttog – el, mintha bársony érintené a nyakszirtemet, közvetlenül a hajvonal alatt. Finoman, mint a tavaszillatú szél. Minden a helyére kerül, a fények és a táncosok tökéletesen aládolgoznak az éneknek, nem ereszt a hangulat: az első katarzis kipipálva.

Janza Kata számára érzésem szerint az Elisabeth A Szerep. Végigvinni egy sorsot a tizenöt-tizenhat körüli süvölvény csikótól a halált űző-kergető fúriáig úgy, hogy minden mozzanatban átélt és igaz, amit megmutat… úgy hiszem, erre mondják, hogy őstehetség. Pillanatra sem esik ki, még akkor sem, amikor én már úgy érzem, Balassa Krisztián olyan tempót diktál, mintha félóra késést kellene behoznia százon. Kata úgy oldja meg, hogy néha nem vesz levegőt ott, ahol máskor igen, egy lélegzettel énekel össze két részt. Ez viszont az én olvasatomban már a „vérprofi” kategória. És nem utolsó szempont: valahányszor megjelenik a színen, érezni, hogy ott van: nem a ruha teszi Magyarok Királynéjává.

Kállay Bori remek Zsófia főhercegné. Biztos bennem van a hiba, amikor nem élvezem az „Egy császárnénak illik” magasabb részeit. Valahogy eddig minden előadásban éreztem itt kis disszonanciát… talán azért lehet, mert az operettekhez szokott primadonnák hangja furán mozog musical-közegben. Azonban ezt az apróságot leszámítva teljesen meggyőz. Ezt onnan lehet észrevenni, hogy szívesen az arcába ordítanám: „hogy lehet valaki ennyire görény?!”

Egyik privát kedvencem az a nem túl hangsúlyos rész, amikor a Halál a toronyból agitálja Erzsébetet („Emlékezz rá, táncba mentünk…”) Itt is van egy szó… lassú, halk, dédelgető… hidegrázás menetrendszerűen indul. De tud ő máshogy is: a budoárban elutasítja Elisabeth, ettől aztán olyan pipa lesz, hogy sistereg a levegő, ismét lehúzom a fejem (biztos ami biztos alapon).

Később a francia betegséges jelenetről sem karosszékre és herbateára asszociálok: a feszültség nem egyszerűen tapintható: szobrot lehetne belőle gyúrni. [Innen javaslom annak a színházi kritikusnak, aki a Viktória kapcsán a primadonna-bonviván elektromosságról cikkezett, ugyan szondázzon már bele ebbe az előadásba, csak a szikraügyi viszonyítás kedvéért.] Gondolatban megint ott tartok, hogy remélem, az én saját különbejáratú Halálom sosem lesz rám ilyen zabos!

Feltűnő ugyanakkor, hogy a néhol gyarló emberi tulajdonságokba gabalyodó Halál élesen különválasztja a privát szférát a munkától. Az egyik legmeghatóbb jelenetben a Habsburg Vasladyt látjuk, akinek egész élete bevallottan a jégbe fagyasztott érzelmekről és a kőkeménységről szól. Ezt a gyémántmerev asszonyt – a végletesség jegyében – határtalan gyengédséggel, lágyan és szeretettel csókolja magával a Halál.

Rudolf alakja is izgalmas: már a magányos gyerekszoba hangulatában feldereng bennem egy halvány gondolat, amely a „Nagyot nőtt az árnyék” alatt teljesedik ki: a trónörökös megnyilatkozásai, lelki alkata és sorsa egészen olyan, mintha az igazi apja nem a császár lett volna… mintha Erzsébet a Halálnak szülte volna őt. (((Sokért nem adnám, ha láthatnám Mihálka Gyurit Rudolf szerepében, Dolhai Attilával egy színpadon!))) Ez a bizarr férfiduett számomra az előadás fénypontja. Dolhai hangja szerintem erősítés nélkül is bejárná a teret, félelmetes. Hosszú ideig nem lélegzem, kicsit létezni is megszűnök, úgy belevonódom. Az az érzésem, hogy tényleg a Halált látom: könyörtelen, végtelen, kísértő szobrász-géniuszt. Amikor később az összeesküvés figuráit mozgatja, rémisztő, mennyire szenvtelen, számító és hűvös. Nem izgatja a játék. Ő csomózza a szálakat, nem fogja meglepni a végkifejlet sem. Rudolf haláltáncában karmestert játszik, közben már szinte szép. Ezen a ponton tálcán kaphatná az összetört császárnét, de nem tart igényt a könnyű zsákmányra. A megvető „Menj!” az én szívemnek fáj.

A Halálnak sem kellő, kallódó asszony és a szintén szerencsétlen – császári gúnya alatt szánandó – eldobott férfi kettőse megejtően fáradt és szomorú. Ha eddig nem, most kiviláglik: egyenlőtlen és tisztességtelen az asszonyért folytatott versengés. A levegőben érezni a tehetetlenséget, magányt… és rengeteg mindent még.

Az utolsó szín: sötét, feszült, vészterhes várakozás a kompnál… a merénylő testét kozmikus ritmusra mozdító akarat… Elisabeth hitetlenkedő és értetlen, rémült helyett inkább kíváncsian kérdő arckifejezése… a Haláltáncosok és a Halál… a test börtönéből kiszabadult lélek egészen megváltozott tekintete és gesztusai… a szükségszerűen elérkezett végkifejlet… az emberi létezés fölé emelkedő, mindent átható szenvedély, amikor egy asszony megérkezik a férfihez, akihez méltó jusson tartozik… Nem kellenek fanfárok és üvöltő zene. A lélekhalk, lágy dallam elég, hogy megnyíljon a föld.

Már jól benne járunk a tapsrendben, amikor észlelem, hogy nem látok keresztül a könnyeimen.

Az este folyamán végig az a benyomásom, hogy Dolhai Attilában ott is hang van, ahol közönséges halandónak semmi sincs. Elementáris erővel énekel, és teljesen mindegy, hogy közben lépcsőzik, emelget valakit, ugrásból érkezik, siet vagy forog. A tiszta, erős tartott hangok nem és nem rezzennek meg. Janza Katának ismét nagyszerű partnert dobott a gép. A darabbal kapcsolatban összességében csak egy nagy fájdalmam van: hiányzik a „Hogyha kell egy tánc” (de mélységesen hiányzik), ami nélkül a Halálnak és Erzsébetnek nincs közös dala, emellett szerintem pazarlás kihagyni egy ilyen sodró zenéjű és sokatmondó szövegű csodát. Egész könnyű szívvel elcserélném az egyik tánckar-betétre.

Mindent egybevetve azonban már lehet sejteni, hogy időről időre visszaeső Elisabeth-látogatók leszünk. Ez az előadás mindaz, amiről számomra a zenés színház szól: tehetség, ének, rendezés, melódiák, fények, csillagpor, varázslat.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: