Helyszín: IMPRÓ – Kreatív töltőállomás

Időpont: 2013. január 24., 19 óra

Programcímke: „Miért csesztetjük egymást?” – Interaktív lélekbúvárkodás

Szereplők: Momentán Társulat és F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus

______________________________

Csak tavaly ősszel fedeztük fel magunknak a Momentán Társulatot, holott a fiatalok, akik „civilben” sokfélék és nemszínészek, immár kilenc éve szórakoztatják a bevállalósabb fajta publikumot. Honlapjukon olvasható, hogy ők honosították meg Magyarországon az angolszász országokban oly igen kedvelt interaktív improvizációs színházi esteket. Ezekből nőttek ki aztán a tematikus előadások, mint például a több mint 600 előadást megért RögvEst, a HáziMozi, vagy a Fröccs, ahol – mint ma este is – adott egy sokakat érdeklő téma, amit tabuk vagy előítéletek nélkül, a nézők gondolatai alapján, lélektudós közreműködésével elevenítenek meg.

Eleinte különböző helyszíneken vendégeskedtek, mostanra azonban a Társulat saját otthont mondhat magáénak, ami inkább hasonlít egyetemi klubhelyiségre, mint színházra. A közönség is kilóg a hagyományos klisékből: az öltözék és a hangulat lazább; kíváncsi, vidám várakozás feszül a levegőben. A kezekben néhol forró tea, mindenki ficereg a műanyag székeken. A jelenlévők közül sokan nem először járnak itt, mégsem tudják, mi következik, mert minden előadás egyszeri és megismételhetetlen.

A lényeg: a fiatalok nem bajlódnak szövegtanulással. Az este szikrája az improvizáció és az interaktivitás. Ez eleinte nekem nagyon furcsa: a színészek a mi ötleteinket, gondolatainkat játsszák formába, amit aztán közösen megbeszélhetünk, vagy tovább alakíthatunk úgy, hogy közben F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus a maga nyugodt, összeszedett és kedves humorral fűszerezett stílusában hozzáfűz, indokol, aláhúz, megértet.

Az improvizáció mint játékstílus csak kezdetben tűnik könnyebb útnak, valójában éppen nem az. Folyamatos koncentrációt, megfeszített érzelmi és értelmi tevékenységet követel. A művészek azt teszik, amitől a legtöbb színész… Nem. Pontosítok. Amitől a legtöbb ember irtózik. Mert az improvizáció a földlakók túlnyomó része számára maga a gyötrelem. Szeretjük a megszokott, (el)használt szerepeinket, sémába görbült válaszainkat, és nem vesszük észre, hogy a valóság a fiókosításon és sztereotípiákon túl vár ránk. Hogy szakadatlanul improvizálni annyit tesz, mint vegetálás helyett életet játszani.

Az előadás előtt kis cetliket kaptunk, ezúttal két színben: a narancsszínűre a férfiak írhatták, amivel a nők csesztetik őket („Tedd a cipődet a helyére!” „Ne hagyd szét a koszos zoknid!” „Miért nem találod ki, hogy mit akarok?” „Mit vegyek fel, ne röhögj, ezt te úgysem érted!”), a fehérre a hölgyek karcolták ennek komplementerét („Ne hívogass folyton!” „Rakj rendet!” „Vidd innen a hajad!”), mert a csesztetés fogalma most a párkapcsolati meccsek témakörére szűkül. Az este folyamán a műsorvezető (ma Bódy Gergő) terelgeti át a Társulat öt tagját (Boldoghy Borit, Kiskovács Attilát, Molnár Leventét, Tóth Barnabás és Várady Zsuzsit) a cédulákkal megrajzolt úton. Sorra kerül az idegroncs és veszekedős dolgozónő, a féltékeny férj, az elmaradhatatlan „mitvegyekfel-fogyjálle-gubanc”, és a Jolly Joker sértés: „pont olyan vagy, mint anyáááád!”. A fordulatok, játszott szerepek, konfliktusok mind-mind a T. Publikum kívánsága szerint. Megtörténik, hogy Gergő kiosztja a szerepeket: Zsuzsi lesz az otthonülős, a férje legyen karrierista, de a közönség máshogy gondolja. Szavazunk, a szerepcsere azonnali, nincs idő átgondolni, nincs idő tervezgetni, mert már indul is a jelenet.

A színpadon borzongatóan élethű formában látjuk viszont saját életünk maceráit. Ugyan a fellépők elvileg műkedvelő színészek, ennek ellenére – vagy éppen ezért – előadásmódjuk mentes minden manírtól; keresetlen és annyira igazi, hogy pontosan így átemelhetnénk bármely családi nappaliba, nem lenne helyzetidegen. (Sokan azért tartják szükségesnek a színházi túljátszást és túlzott gesztusokat, hogy a néző értse, amit a színészek mondanak. Nos, itt nincs semmi ilyesmi, mégis kristálytisztán érthető minden szó – kivéve azok, amik nevetésbe fulladnak – és mivel nincs dramaturg, aki olyan mondatokat ír a szövegkönyvbe, amik normál menetben a büdös életben el nem hangzanának, a párbeszédek is pörgősek, és nem is valósághűek, hanem valóságosak.)

Ízlés dolga, de én még külön pukedlizem egy aprót azért, mert – a választott keret egyenes következményeként – a színésznek senki nem mondja meg, hogyan formálja az adott karaktert, hanem sőt! Minden mondat és a teljes testbeszéd a magánemberről árulkodik. A konfliktus feloldásait, a reakciókat, de a szófordulatokat és a beszédes elhallgatásokat is csak magából, a privátszférájából építheti fel a szereplő . Nincs rendezői utasítás. A dologban ez az igazi belemenés, és csodálom, hogy senki emiatt nem veszi „light”-ra a figuráját, még Gergő is vállalja, hogy Zsuzsa az ő reakcióit és válaszait is felboncolja. Így történhet, hogy Csesztetős Bori és Kompromisszumkész Attila házassági konfliktusa nem is oldódik fel igazán. Megbeszéljük, elhangzik a magyarázat és elemzés, ráismerünk magunkra (én legalábbis biztos), de feloldás nincs. Így vész el a taps az egyik jelenet végéről a döbbent csendben. Emiatt hallok időről időre mindenhonnan felszisszenést: ez talált!

Sokunkat elgondolkodtat az a kibékíthetetlennek tűnő ellentét, hogy a nők panaszkodnak, a férfiak pedig – mivel megoldások csilliárdjaival jönnek világra – mindig kész megoldásokkal szolgálnak. A nőknek pedig csak egy kis dédelgetés kellene – tesznek a megoldásokra. És hogy a csesztetések legtöbbje mögött megoldatlan konfliktusok egymásra dobálása áll. És tovább: az évek óta húzódó játszmákat is fel lehet rúgni, ha kilépünk a szerepünkből. És hogyha felismerjük, hogy az „Adrenalin Party” azért kell, mert mi is ezt láttuk otthon, már nagyot léptünk előre az önismeret útján. És nagyon jó, hogy Zsuzsa ott ül és megjegyez, hozzáfűz, mert két felvonás alatt rengeteg dolgot tanulunk – magunkról.

Némely ponton egy emberként hördülünk fel egy-egy beszóláson (ez fájhatott!), vagy visítva-füttyögve kacagunk egy frappáns odamondáson.

Igazán csak előadás után van idő észbeőrölni a Zsuzsa által megkezdett gondolatokat, hogy pl. a maceráló a saját igényét kéri számon és zokon veszi, hogy a másiknak ez miért nem igénye és miért nem rezonál… Rosszul puffan, mert ráismerek bizonyos helyzeteimre, és látom magam elsárkányosulva, miközben szegény Férj a szőnyeg szélén szepeg… Nem vagyok magamra büszke, de legalább szépen alliterál. Aztán hazafelé Hites Uram maga nyugtat meg (ezért választottam, mert szeretemésnagyszerű): nem horror ez az egész nálunk, de megszokhattam volna már ennyi idő alatt, hogy lételeme a karikatúra. Tudom, hogy egy kicsit talán mégis dehogynem (minden viccnek a fele igaz), de nagyon rendes tőle, hogy szilárdan tagad, én pedig megfogadom, hogy a jövőben a csesztetés megszüntetését kiemelt projectként kezelem. Hogy ne szúrjam feleslegesen, hiszen azért szerettem meg, mert olyan, amilyen.

Rezümi: ezt az előadást nem ajánlom mindenkinek. Maradjon távol, aki rettegve gondol arra, hogy az elé tartott tükörben megpillantja saját arcát. Az viszont biztos, hogy mi visszatérő vendégei leszünk a Kreatív Töltőállomásnak. Mert az ott átgondolt, megértett, vagy magunkból kikacagott görcsök és defektek többé már nem járnak a nyomunkban.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: