Mire hazaérkezünk, a Nap már a másik féltekét világítja meg, mi kénytelenek vagyunk beérni a csillagok pisla fényével, és némi közvilágítással. Az első feladat ugye az lenne, hogy Linát behorgásszuk a lakásba, mert abban megállapodtunk, hogy kint hideg van, ő pedig kicsike, és a semmi kis szőre nem védené meg a gyilkos márciusi éjszakában, ezen kívül elég sokk neki, hogy elszakítottuk a testvérkéitől és egyébként is. Lina bent fog lakni, amíg úgy látjuk jónak. Pont.
Csakhogy ezt könnyebb ám elgondolni, mint kivitelezni. Mert Kölyök nagyon fél. Mindentől. Pillanatnyilag szünetelteti a vérében keringő medveölő hajlamot és úgy dönt, fejlődésének ebben a szakaszában kisegér rokonai domináns génjeit hagyja felülkerekedni. Ez abban nyilvánul meg, hogy összenő a gumiszőnyeggel. Majd, mikor sikerül kiemelnem fedezékéből (azért nehezebb, mint egy gombatermő zsák…), lelapul a földre. Mit lelapul! Eggyé válik az anyafölddel, beékelődik a talajba. Félelmetesen stabil. Ezen a ponton ráadásul egyedül maradok Vele. Férj – a praktikus – eltűnik a lakásban azért, hogy megkeresvén az előd hajdanvolt pórázát, eszközt adjon a kezembe a továbblépéshez.
Türelmes vagyok, igazán. Egy ideig kérlelem és a legselymesebb hangomat is előveszem, hogy rábeszéljem: nem dolgozzuk fel frissensültnek, ahhoz kicsi még, ugyan fáradjon beljebb, mielőtt mindketten idefagyunk!
Nem használ.
Ekkor – puszta humánumból – megragadom a grabancát, és húzni kezdem. Elég mély nyomot hagy a talajban, ahogy minden végtagjával (a farkával is) tolja a satuféket. Sebaj. Én vagyok az erősebb. És tigris is vagyok, mondtam már? (Istenem, milyen jó érzés éreztetni a hatalmunkat a gyengébbel…)
Amikor a teraszhoz érünk, a szüleim előbukkannak a szomszéd lakásból. (Csak később csodálkozom el azon, hogy egyáltalán nem lepődtek meg mikor kutyakölyökkel érkeztünk. Valahonnan ismerhetnek…)
Lelenc a váratlan embertömegtől annyira megrémül, hogy elfelejti, hogy tőlem is félni szokott. Hozzám tapad, és így minden erőfeszítés nélkül, együtt bemegyünk a lakásba. Győztem!!! Férj sikerélménytől duzzadva megjelenik a pórázzal. „Köszi, már nem kell, megoldottam” – villantom rá legsugárzóbb mosolyaim egyikét (avagy „hogyan lombozzuk le pár szóval férjünket” gyorstalpaló tanfolyam, első lecke).
Falakon belül vagyunk, ez jó. Viszont sok holmink a földön van. Ez nem célszerű. Villámgyorsan mindennek találunk helyet – a gombatermő zsák magassága fölött. Kell még egy kisebb tál az élelemnek (ráér holnap reggel, ma este már nem eszik), és egy nagyobb az ivóvíznek. (Nem, akkora azért nem kell. Abba bele is tud fulladni! Mit értesz azon, hogy túllihegem? Egészen kicsi, rengeteg veszély leselkedik rá!)
Atyám óvatlanul és túl hirtelen benyit a lakásba. Kölyök bepisil (a változatosság gyönyörei). Általánosságban elmondható, hogy a kölyökkutya testtömegének dupláját raktározza vizelet formájában, illetve képes a puszta légkörből vizeletet képezni, és azt a lehető legalkalmatlanabb helyzetekben azonnal el is engedni.
Az első 24 órában több mint 500 ml fertőtlenítőt használok el csak felmosáshoz. Merthogy rendben, hogy kölyökkutya, de nálunk nem lesz kutyaszőr és pisiszag! (Az első hónapra úgy emlékszem mint vég nélküli felmosásra. A felmosórúd szinte a karom folytatásává olvad.)
Rögtön az első este felrémlik bennem egy történet valami Augeiaszról és az ő istállójáról…
Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.