Kultúrszóda

2008. augusztus 1-jén vesztettem el a kutyámat.

Illetve ez így nem pontos, hiszen a „kutyám” valamiféle birtokviszonyt fejez ki, pedig tapasztalatom szerint a kutya-ember viszony a birtoklásról szól a legkevésbé. Sosem fért a fejembe, hogyan lehet egy másik élőlényt (egyéniséggel, érzelmekkel rendelkező teremtményt) birtokolni. Talán szabatosabb lenne úgy fogalmazni: egy négylábú csoda visszament oda, ahonnan hozzám érkezett egy időre.

 Sokan mondták, ilyenkor az a legjobb, ha az ember azonnal hoz egy kölyköt a házhoz, akkor nem olyan fájdalmas az elválás. Miközben az udvarunkban helyet ástam a levedlett porhüvelynek – bele is tört a csákányozásba egy szép hosszú műkörmöm, bár egyéniségemtől idegen módon ez akkor nem volt fontos – megforgattam ezt a lehetőséget is a fejemben (volt rá időm, legalább másfél méter mély gödör kellett, azt kiásni nem két perc), de elvetettem mint életidegent. Úgy éreztem, jó darab időnek el kell telnie, mire újra ilyen közel engedek magamhoz valakit… esetleg majd egyszer hónapok múlva… de inkább soha.

 Az az ősz valamiféle félkábulatban telt, 10 év után először üres és néma volt az udvar. Bár Férj azonnal, nyom nélkül eltüntetett valamennyi tárgyat, ami Rá emlékeztethetett volna (mindezt olyan finoman és tapintatosan, hogy alig tudatosult bennem), hónapok múlva is előfordult, hogy kiléptem az ajtón és kerestem-vártam, hogy előkocog valami rosszalkodásból és odadörgöli buksi fejét a kezemhez.

 Következő év elején a családom úgy döntött, hogy elég a komorságból, és összehangolt támadást intéztek ellenem: hetente többször felvetette valamelyikük, hogy kellene egy kölyök, ugyanolyan, mint Ő volt, mert kertes házba kutya kell, meg a betörők, meg a jelzés, meg a többi… Először mereven elzárkóztam, ahogy az már lenni szokott, de márciusra engedett az ellenállás: talán nekik van igazuk… Írtam egy mailt a tenyésztőnek, nem is annyira a valódi érdeklődés miatt, hanem hogy legyen végre nyugalom.

 Az volt a válasz, hogy véletlenül pont vannak kölykök, december végén születtek, szaladjunk el, nézzük meg! Megírtam azonnal, hogy rendben, megnézzük, de most még biztosan nem hozunk haza senkit, még szoktatom magam a gondolathoz, hogy ismét kiskutya… ugyanezt pedig elmondtam itthon is: hajlandó vagyok lemenni, megnézni, de ennyi. Nem kell kutya.

 2009. március 16, hétfő. Nem volt rossz idő, de azért még nem robbant be teljes intenzitással a tavasz. Mikor Férj hazajött a munkából, autóba ültünk, irány a tenyésztő. Semmi nem volt nálunk, sem póráz, sem semmilyen kelléke a kutyaszállításnak. Megmondtam: nem kell kutya.

 Alkonyodott már, mire fékeztünk a családi ház előtt. Zsuzsi kedvesen fogadott - mint mindig. Az ember nem nagyon tudja elképzelni, hogy egy ilyen pici nő hogyan képes betölteni a falkavezéri pozíciót a felnőtt Cane Corso és Kaukázusi Juhász kutyák (főleg a kanok) között. De képes rá. Vitathatatlanul ő az alfahím.

Az Eltávozottról nem kérdezett, hat jó pont. A télről mesélt, hogy nehéz szülés volt és sokat fagyoskodott (mint általában), de a kicsik jól vannak és nagyon elevenek. Hamarosan odaérünk a kennel elé, ahol 10-12 csöppség kavargott a tiszta faforgácson, infralámpa melegében. Megszámolni nem nagyon lehetett őket, aki próbált már csontit számolni egy dobozban, érzékelheti, miről beszélek. Annyi a különbség, hogy a kölyök Corso gyorsabban és szertelenebbül változtatja a helyét.

 Képzeljünk el 10-12 kölyköt (nagyrészük fekete, de akad köztük néhány ezüst színű is), amint kíváncsian nyüzsögnek a rács előtt, mindegyik szeretne kijönni, szaladgálni játszani; 10-12 szempár, élénk, érdeklődő, pajkos… makogás (ezeket a hangokat meglehetős eufémizmus lenne ugatásnak nevezni), lárma, megejtő esetlenség.

És van egy kölyök, aki még olyanabb: ő a többiek hátán közlekedik, letapossa a fejüket, felmászik a kerítésre, pattog, és minden elképzelhető módon közli, hogy a többiek unalmasak, ő a legeredetibb fazon, ha kijöhetne a szűk ketrecből, meg is mutatná ám… Bár nem teljesen felel meg a fajtastandard-nek, (hála Istennek) a füle sincs levágva, az orra is kicsit hosszabb és piszébb, mint kellene, ennek ellenére – vagy éppen ezért – tömény bűbáj. Rá sem kell néznem Férjre, hogy tudjam: kutyánk lett, mégis. Az már csak adalék, hogy mikor először néz rám, az okos, barna szemekben ismerős-kedves tekintetet látok. Végigfut rajtam a hideg, és elkönyvelem, hogy az Eltávozott visszajött hozzám. Bár bizarr a gondolat, azonnal tényként kezelem.

 Éppen kezdenék magyarázkodni, amikor kiderül, hogy Férj (az összeesküvő) igenis hozott pénzt. Bezzeg annyira nem összeesküvő, hogy pórázunk is lenne… Jövevény kikerül a ketrecből, minden porcikája örül ennek. A tenyésztő ölében bátran ficánkol és magabiztos. Majd, mikor Férj büszke gazdiként átveszi, Kutyus önbizalma elpárolog, és serényen végigpisili Életem Urát. Tömény szolidaritás vagyok, nem vihogok fel teleszájjal, csak épp egy picit a nemlétező gallérom mögé.

 Még szert teszünk egy zsák granulált kutyatápra és a poronty táplálására vonatkozó alapismeretekre (tizenegy év múlt el, mióta kölyköm volt, kevésre emlékszem). A kutyatáp másfélszer annyit nyom, mint Kölyök, akinek egyelőre nincs neve. Sietősen búcsúzunk, hátha sikerült hazaérni sötétedés előtt (nem sikerült), én ülök be a kocsiba először jobb egyre (ritka alkalom, nem én vezetek!), Kölyköt valahogy beszuszakolják az ülés elé, és ránk csukják az ajtót. Férj még pár szót vált a háziakkal, kettesben maradunk a kocsiban. Erélyesnek szánt hangon rászólok a hátulgombolósra, hogy aszondja: „Ne ficeregj már annyit, Lina!” – úgy meglepődik valamitől, hogy tényleg nem ficereg. A „Lina” egyelőre rajta ragad. Sietősen közlöm a sofőrülésen elhelyezkedő Családfővel, úgy tűnik, neki sincs kifogása. Túlesvén az első sokkon, elindulunk hazafelé.

Az autózás új élmény. Jövevény nem lát ki még az ablakon (mert akkora, mint egy kisebb gombatermő zsák), csak azt érzékeli, hogy mozog alatta a talaj. Félelmében gyorsan pisil egyet (azt hittem, már nem maradt benne folyadék és hurrá! gumiszőnyeg), biztos ami biztos alapon orron nyal (amit humán kivitelben is gyűlölök), és hatalmasat szellent. A felgyűrűző felhőktől könnybe lábad a szemünk, Férj nagyon megdicséri, miközben kis híján fának hajt, Lina pedig ártatlan arckifejezéssel, tágra meresztett szemekkel, kutatóan néz minket. Megérkezett a családba.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: