Kultúrszóda

Helyszín: Spinoza Ház

Időpont: 2013. január 12., 19 óra

 _________________________________________

Rögtön emberi gyengeség megvallásával kell kezdenem. A prospektus becsapós, mi már úgy vettük meg a jegyet, hogy Mihálka Gyuri énekel. Ő nekem egyfajta etalon, örök kedvenc, de még biztos lesz Róla szó, ha olyan darabról írok, amiben szerepel. Mert ebben végül nem szerepelt sajnos, beteg lett. Helyette Gömöri András énekelt (akit nem ismerünk, nem tudjuk, jó lesz-e és különben is…) És a gyengeség: fontolóra vettük, hogy ha nem Gyuri lesz (ha ő nem lesz), érdemes-e elmennünk. Szakad a hó, vidéken lakunk, a hajunk is megfájdult… Végül úgy döntöttünk, adunk a dolognak egy esélyt.

A Spinoza fura hely, most járunk ott először. Belépvén kávéházi hangulat fogad az elmaradhatatlan parányi székekkel és asztalokkal, vörösbarna meleg színek, jó illat, meghitt légkör. Mosolygó felszolgálók, furán fiatalok. Meg bárzongorista: kedves(nek tűnő) idősebb úr, akit nem tudok sokáig nézni és hallgatni, mert eszembe juttatja Péter Bá’-t, A Bárzongoristát, és könnybe lábasztja a szemem.

Hétköznapi ajtó aprócska előtérbe vezet, onnan nyílik a szintén pici színház. Mivel minden jegy egyedi emlék, megkérem a jegyszedő urat, ne tépje el a papírfecnit. Nem teszi, és még humora is van. (Szabadon adható plusz pont.)

Részemről jobban kedvelem a nagy tereket; az ilyen stúdióhelyiségek feszültséget keltenek bennem az intimitásukkal: itt nem annyira arctalan a néző, az egy főre jutó érzelem-mennyiség mindig nagyobb, és olyan jól el sem lehet rejtőzni. Azért megteszünk mindent: hátra ülünk.

A színpadkép egyszerű (nem is vártam mást): balra egy standard kávéházi asztal székkel, jobbra zongora (vagyis azt hiszem, ez inkább pianínó), mögötte bárszék. Ebből még bármi lehet.

A bármi: három fiatalember, három szerep, a találkozási pont a közös pódium, az összekötő szál a zene, a hangokkal mesterien bánó – nekünk háttal ülő, így arctalan – zongorista.

A versek fajsúlyosak, minden szavuk telitalálat, nagyon nehezek (mondjuk erre lehetett számítani: jelenlegi – nyilván hézagos – tudásom alapján a „Pilinszky vidám versei” nem lenne egy vaskos kötet…). Szolnoki Zsolt korrekten megoldja, bár tőlem némileg idegen az Alföldi Róbertéra hajazó beszédstílus, gesztuskészlet. Viszont ha ezen túlteszem magam, láthatom, hogy meglepően éretten és átélten hozza a verseket. Kissé furcsa is és ellenkezik a jól bevált sztereotípiáimmal ilyen kemény verseket hitelesnek hallani egy csibészes mosolyú kölyökarcú férfitól. Némelykor talán beszélhetne lassabban is, hogy a súlyos szavak megérkezhessenek, kinyílhassanak az időben. Mindent egybevetve azonban hiszek Neki. Tetszik az is, hogy az önmaga szabta szűk határok között (közül) olykor kommunikál velünk. Sőt, néha elmosódik a határ a saját élményekből táplálkozó színpadi átélés és a megtanult (vagy okosan nem megtanult) szöveg között.

Ennek a komor, nehéz (zenével is alátámasztott és tovább árnyalt) oldalnak lenne elvileg ellenpólusa és feloldása Kaszás Attila dalainak éneklése. De nem lesz, mert ezek a dalok sem könnyedek, mondanivalójuk nem old fel semmit, sőt! (Kis hamisak, lehet, hogy direkt!)

Szégyen, de Kovács Adrián neve sem mondott előzőleg semmit. Nos, ez mostantól máshogy van, mert nagyon megjegyzem magamnak. Történt ugyanis, hogy ha jól láttam, Adrián előtt a kottatartón csak a versek és a dalszövegek voltak, semmi más. Az mondjuk egy dolog, hogy valaki egy műsort megtanul fejből, ilyet láttunk már. A különleges élmény nekem abban áll, hogy Adrián adja az előadás hangulatait, alakítja az érzelmeket, valahogy úgy, mint a homokfestők (akik a homok árnyékával rajzolnak, nem jut eszembe a pontos nevük). Mintha egzakt módon tudni lehetne, mit kell ahhoz tenni, hogy rosszul érezzem magam, feszült legyek, vagy az emlékezés könnyei gyűljenek a szemembe. Nem, pontosítok: a farmeres, csíkos inges ember szerintem tudja is ezt pontosan, csak elsőre nem gondolná az ember, mert ugyanakkor meg alázattal varázsol (ismétlem: végig háttal nekünk). Elvileg „kísér”, pedig inkább alapot és teret ad, hangulatot vált, hátteret rajzol, átvezet… Teljes elismerés.

Végül az énekes: Gömöri András Máté. Utoljára hagytam, mert minden körülmény figyelembe vételével – szigorúan csak akkor, ha kötelező valakit megjelölni – számomra ő volt az est favoritja. Nem azért, mert ne hallottam volna már valakit tisztábban, szebben, jobban, bonyolultabban, egyszerűbben, fehérebbe, feketébben (stb.) énekelni. Nem. Hanem azért, mert (i) vállalt egy beugrást egy beteg kollega helyére úgy, hogy (ii) egy hétnél nem volt hosszabb ideje a felkészülésre (aki ezt nem tudta volna, annak kedvéért Szolnoki Zsolt ezt a végén külön megemlítette, ami Fair Play díjat érdemel); (iii) olyan ember helyett vállalt beugrást, aki helyett fellépni orbitálisan hálátlan feladat lehet, mert M. Gy. objektíven (mármint olyan saját szubjektív-objektíven) is klasszis (hát még ha a lényében lévő kontrasztokat is figyelembe vesszük), kiváló színész és nagyszerű énekes (további tulajdonságok már tényleg csak akkor, ha valóságosan is jelen lesz egy előadásban); (iv) Kaszás Attila dalait vállalta elénekelni, aki ugyan inkább volt színész, mint énekes, de ugye nem kell mégsem elmagyaráznom, miért volt ez nagyon kemény András Máténak? Végül mindeme hátrány és nehézség ellenére élménnyé vált. Laza eleganciával énekelt, nagyrészt bizonyos távolságot tartva, de néhol jó érzékkel mélyen beleolvadva a dalba.

Összegzés: szívesen néztem volna még az előadást, ha tovább tartott volna. Tetszett az est nyilvánvaló „nagyok előtt tisztelgés” nem agyoncsámcsogott, de jól hangsúlyozott jellege. Ha máskor is lesz, megnézzük még egyszer. Köszönjük az élményt.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: