Kultúrszóda

A kezdődő éj problematikája: hol fog aludni???

A nappaliban nyilván nem: van már függönyünk és több dolog is kedves a szívünknek. Ímhol fejeződött be a teljes felújítás, egyelőre túl szoros érzelmi kapocs fűz újjászületett fészkünkhöz. (Ha nem is törődnénk az esetleges anyagi károkkal. De törődünk.)

Heuréka-díjas ötlet: aludjon az előszobában! Odateszem a vizet, leviszek neki egy pulcsit, amin rajta van az én illatom, ha esetleg félne, és égve hagyunk neki egy éjjeli fényt. A lépcsővel felesleges bármit csinálni, a kutyák köztudottan félnek a mélységtől és magasságtól, biztos nem jön fel. Egyébként tőlünk is fél, a lépcsőfok meg magasabb nála, van belőle 17, ha akarna sem tudna feljönni.

Itt van a rongyocskád, látod, Kedvesem, ide szépen feküdj le, gömbölyödj össze, holnap reggel találkozunk! Legyél jó kislány, aludd végig egyből az éjszakát természetesen! Mi kutyusunk vagy, egyértelmű, hogy menni fog!

Nem, véletlenül sem veszek tudomást a bánatosan kerekedő, csizmáskandúrosodó szemekről! Nem leszel egyedül, itt vagyunk fent, hallhatod a hangunkat, ha fülelsz. A lényeg ugyebár a következetesség és a szigorú, de igazságos nevelés. Márpedig én most azt mondtam, hogy te itt fogsz aludni, a nagyok felmennek, ez a házirend. Uff!

Férj csak mondja, hogy emeljünk valami akadályt a lépcső tetején, hátha feljön. Hiába ismétlen immár lassan és érthetően, hogy ez fizikailag lehetetlen. Ám rendben, első a családi béke. Odateszek három öntözőkannát az utolsó előtti lépcsőfokra, ha addig feljönne – ami le-he-tet-len, csak azért mondom el még egyszer, hogy rögzüljön, – a zajt meghalljuk.

Kimerítő napunk volt, új családtag érkezett. Milyen jó is az esti szertartás, meleg zuhany, elektromos fogkefe… Vár a pihe-puha ágy (vagyis nincs ágyunk, de a matrac is istenek fekhelye a földön, így legalább olyan keleties) és az Álomtündér. Olvasunk még elalvás előtt? Kicsit olvassunk, amíg elalszik.

 Khm. Te is hallod? Mi a túró ez a zaj? Nos… ez számomra is hihetetlen, de szerintem a kannák motoszkálnak magukban. A kutya nem lehet, ugye, hiszen 16 lépcsőfokot nem tud leküzdeni a genetikailag tériszonyos (ÉS APRÓCSKA!!!) kutyakölyök?!?!

 Megnézem, várj… De. De igen. Le tud.

Igaz, hogy fél tőlünk, de lent lenni a relatív sötétben, egyedül, valószínűleg még jobban félt. Megfontolta és úgy döntött, hogy akármilyen félelmetes a két óriási ember, egyedül lenni még sokkal rosszabb, Anya sincs itt és a tesók sem, minden tele idegen és furcsa szaggal, és talán tőlük ott fent lehet kapni egy kis melegséget. Olyan nehéz így, új helyen, egyedül elaludni...

Tehát nekivágott. Kisebb volt, mint egy lépcsőfok, tehát ugrania kellett. Néha vissza is csúszott, de nem adta fel (látod? mi kutyánk…). Most sem adja fel, pedig már remeg, annyira fáradt, és a kannákon tényleg nem tud átjutni. Amíg nem vesz észre, figyelem, már mindegy, vissza kell vinni úgyis.

Hopp… az egyik kannát lelökte. Pattog, jaj, nagyon hangos! Megijedt, odapisilt a lépcsőre. Majd fel kell mosni. Egészen lelapult, szinte lépcsőszínű lett. Viszont a kanna helyén megnyílt az út. Még egy utolsó ugrás… most észrevett. Először megijed és visszahuppan a fenekére, de aztán bátran és eltökélten kihívja az utolsó lépcsőfokot… ez már nagyon nehéz, előszörre nem is sikerül. Rám néz, ahogy megint nekiveselkedik, a két kis tömzsi hátsó lába kalimpál a levegőben, pillanatra úgy tűnik, vissza fog csúszni, de sikerül neki. (A legfurább az egészben, hogy azon veszem észre magam, hogy én is neki drukkolok.) Legyőzte millió félelmét az ismeretlentől, tőlünk, csak hogy közel legyen hozzánk. Ez annyira megható, hogy elfelejtem megszidni (jól van, na, ez az első napja még csak, majd holnaptól leszek következetes!), ha már így esett, hagyom, hadd szaglásszon körbe az emeleten is.

 Igen, azok a mosott ruhák. Nem, az nem jó játék, hogy Férj atlétáit lehúzgáljuk a szárítóról. Na jó, elég vicces, amint a lepedőnyi trikó ráesik a fejedre, és nem látsz tőle, és egy csomót kell mocorognod a lepel alatt, mire megtalálod, merre van a kifele… de ezzel mégsem játszhatsz! Női hajszál még hagyján, de fekete kölyökkutya-pihék?!?!

A másik szobában nem kapcsolom fel a villanyt, akkor nem mersz bemenni… Hú, bátor vagy, nem hittem volna, hogy mégis… igaz, elég lassan, és mindentől megijedsz (nicsak! elfogyott a pisi?!?! – ja, nem. Csak a sötétben nem láttam), de rendületlenül haladsz előre.

No, azért ezt már mégse! Az ágy tabu.

Férj megelégeli az aranyosságos idillt és elkapja az emigráns grabancát, elindul vele lefelé. Lina ránéz rettegéssel teli szemekkel és a szokott módszer szerint végigpisili. Férj nem törődik vele, végigviszi, amit akart, és letoloncolja a kis árvát a rongyocskájára. Sárga csík jelzi útjukat. Búcsúzóul még rezignáltan közli a magányossal, hogy legközelebb kísérleti célú szerepcsere: vajon akkor is tud-e ártatlanul nézni, ha a gazdi pisili le őt. Vizuális alkat lévén kirobban belőlem a jókedv. Lelkem Társa is érzékeli a helyzet abszurditását és velem nevet. Könnyek között – egyre lazább rutinnal – indul a pisitakarítás. Átmeneti megoldásként a lépcsőfordulóba beszorítjuk a két fitnesslabdát, ezek egyrészt nagyobbak, semhogy Kölyök tenni tudna ellenük bármit, másrészt megijed tőlük, harmadrészt fáradt már ő is.

Kicsit még nyöszörög (később, a felszállongó penetra rávezet minket, hogy nem hiába nyöszörgött: jelzett hogy kimenne), eltakarítom a transzmutált kutyatápot, majd az eseménydús nap után álomtalan, katatón alvásba zuhanunk mindannyian.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: