Kultúrszóda

Helyszín: Spinoza Színház

Időpont: 2013. február 18., 19 óra

Odesszai kocsma-dalok

Ízelítőt adnak: Jávori Ferenc (Fegya), Dunai Tamás

Programcímke: „Száz évvel ezelőtt Odessza a világ harmadik legnagyobb zsidó városa volt New York és Varsó után. Mindez meg is hozta gyümölcsét: az akkori odesszai zsidó művészet, irodalom, zene igencsak kivirult.”

____________________________

Nem vallom magam zsidónak. (Hogy minek igen, az nem tárgya ennek a bejegyzésnek.) Plusz az én korosztályomnak már nem volt kötelező oroszt tanulni. Összes ezirányú műveltségem kimerül abban, hogy „sztoj”, „davaj”, „tavaris”. (De ezeket a szavakat sem ismerem fel, ha leírva látom.) Ennek tükrében jogosan merül fel a kérdés, hogy mit kerestem egy olyan esten, ahol az orosz zsidó (kocsma)zene főszerepel. Meg tudom magyarázni. Két módon is. Az egyik (a jobban csengő, de sajnos csak kisebb részben valós) indokom: nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki ismerje és szeresse a Klezmer-doyen életművét, és mivel nem volt a közelben elérhető Budapest Klezmer Band koncert, elmentünk a Spinozába. A valódi ok ennél sajna egyszerűbb: az egyik kedvenc darabunk az Operettben a Menyasszonytánc, aminek Jávori Ferenc a zeneszerzője, és mikor programfüzetben véletlenül felfedeztük ezt az estét, kíváncsiak lettünk, jegyet vettünk, elmentünk.

Kicsi térben kicsi székek: én kényelmesen elférek, de a hallgatóság fele kénytelen összehúzni magát, olyan helyszűke van. Teltház. Bekészítve a már ismert pianínó, és egy szaxofon. Reménykedem: nem csak díszlet. Viszonylag hamar leveszik a fényeket, és a fellépők sem teketóriáznak, azonnal elfoglalják a helyüket, kezdődik a műsor. Megrémülök, amikor Dunai Tamás folyékony oroszban nyit, mert ha a narráció is orosz, meg minden is orosz, akkor én itt ma este nagyon elveszett leszek… Viszont úgy tűnik, ez csak Férjnek és nekem probléma, a többiek láthatóan anyanyelvi szintűek. Szerencsére hamar kikerülök az elveszésből: csak a dalok szólnak eredeti nyelven, a gyengébbek (mint én) kedvéért magyar nyelvű a magyarázat.

Dunai Tamás indít, elmond néhány generál tudniérdemest Odesszáról. Többek között azt, hogy a területet századok óta zsidók lakták, a várost viszont csak Nagy Katalin alapította meglehetős liberális szellemben. A zsidók sokkal több jogot és lehetőséget kaptak ehelyt, mint máshol, ezért borulhatott itt virágba a zsidó kultúra (tudomány, zene, humor), de nem vegytisztán, hanem gazdagítva, beoltva a rengeteg nemzet keveredéséből adódó hatásokkal, beszűrődésekkel.

Fegya játszani kezdi a múlt század tízes-húszas éveinek dalait (és szerinte elhangolódott a hangszer, ami nekem, kevéshallásúnak egészen mindegy), mögöttem menetrendszerűen indul a cukorpapírral csörgés, beszélgetés, nemfigyelés. Viszont most nem érek rá bosszankodni. Annyira a színpadra hegyez minden sejtem, hogy nem marad figyelésem a zavaró körülményekre. Egyetlen zongora szól, apache-hangulat árad. Csak most nem a Rue Lepic-en sétálok felfelé, és nem francia a szöveg. A rekedtes énekhang borzongatja a tangót a hátamon, és be se kell hunynom a szemem, hogy lássam a cigarettafüstöt, az évtizedek koptatta söntéspultot, a decis vodkás poharakat és a csapos koszos-kopott kötényét; hogy érezzem a savanyú lőre szagát… A dalok előtt elhangzik röviden a tartalmuk, és talán ezért, talán mert Fegya úgy játszik, kicsit mintha átérezném az értelmüket is. Aztán valamikor belép a szaxofon is, és igen, tényleg sír. A tangó végén könnyeket sír a szemembe.

Később felvetődnek kérdések, szintén a ’20-as évekből: mi az, ami eső nélkül él? Mi az, ami örökké tart? Mi tud sírni könnyek nélkül? A kérdésekre dal válaszol, a torkom szorít, könnyezem. Az előadókat dicséri, hogy orosztudás híján is megérzem a mondanivalót. A szuggesztív előadásmód a tudatos elmét megkerülve elringat, más csatornán üzen. A szívemnek magyaráz.

Javából való a korabeli humor, amit Fegya montázsol nekünk. Van egy poén, ami többeknek ismerős, mi még percekig kacagunk rajta. Aztán elhangzik az Anatevka. Számomra ez a dal Faragó Topyt jelenti, az ő előadásmódja utolérhetetlen. De Dunai Tamás nagyon közel van. Fegya pedig hipnotizál.

Innen már az jön, ami bennem rezdül válaszként a dalokra. Van itt valami, az egész mögött, amitől nekem több lett, nagyon komoly lett. Talán Fegya hangja az, egy érdekes és különleges jószág. Messzire visz. És ő játszik vele, miként érzelmeimmel, ahogy akar. Selymes-karcos, bús, lágy, érces, suttogó simogatás, Shangri-La, ezeregyéj, Tejút. Bölcs Szaturnusz igézi a Jupiter-asszonyt. Magyar-zsidó a magyar-magyart, lélek a lelket. Van hatalma hozzá, és jól használja erejét. Nem igaz, hogy ugyanolyan ember, mint én. Ezerszínűen gazdag. Kézen vezet egy másik világba. Pazarlóan, bőkezűn ajándékoz. Szerényen. Mintha csak véletlenül került volna oda. Mintha ő nem lenne fontos, csak a mese, amit mesél. Mintha a zene lenne az egésznek a lényege, a kulcsa. Dalait nem értem, mégse érthetem félre őket. Kocsmakuplékkal tanít sokra, hálás vagyok.

Véleményem, enyém: több hasznára van művészetével (népének? vallásának?), mint az összes szájtépő bábfigura együtt. Az egész est füstös, szaggatott álmodás. Magammal hozom a varázslatot, sokáig parázslik tovább bennem.

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: