Kultúrszóda

Azért, mert érdekel a színházművészet. Mert a valódi színművészek hitem szerint régi istenek szentelt papjai, és mert taszítanak a méltatlan színműipari szakmunkások. És azért is, mert a színház – értő kezekben – mágia. Továbbá - a magasröptű kultúra szüneteiben - egy s más életszilánk miatt kutyákról, lovakról, egyebekről innen-onnan, amelyek talán segítenek valakinek (bárkinek) hátrahagyni egy időre a feszültségbe zárt monotóniát.

Támogatás

Ez a gomb alakítja mesévé a támogatást. Köszönöm.

Facebook

Friss topikok

  • uZsoNNa: Szia! Az eredmenyerol is van beszamolo? Illetve, hogy vegul kellett-e a dupla spot on meg a nyakorv. (2013.08.12. 09:03) Nincskullancs
  • KultúrSzóda: @tbubrfdves: És köszönöm, hogy válaszoltál. (2013.05.30. 07:54) Momentán: MelegFRÖCCS és homofóbok
  • KultúrSzóda: Köszönöm szépen :) Nem teljesítménytúráztatás a célom, hanem kikapcsolás, továbbgondolás, mesébe r... (2013.05.14. 15:28) Tényleg Mohács kell?
  • Jazzy01: Nagyon jó ez az írás! Könnyeket fakasztott! :) Mi is nyersen etetünk és nincskullancsozunk 2 leon... (2013.04.26. 21:37) Kutya vacsorája
  • KultúrSzóda: Elnézést kérek Kovács Gábortól, amiért átkereszteltem! Biztosan azért történt, mert az járt a feje... (2013.04.26. 07:32) Hangok a gyermekekért

Címkék

Abigél (1) Abodi Nagy Blanka (1) Adorján Bálint (1) Ágoston Katalin (1) Alföldi Róbert (2) Almási Sándor (2) A bolondok grófja (1) A good day to die hard (1) A kaukázusi Krétakör (1) A Nagy Négyes (1) A teljes tizedik évad (1) Balogh Anna (1) Bárka Színház (1) Belvárosi Színház (3) Benedek Miklós (1) Béres Ilona (1) Black Comedy (1) Blaskó Péter (1) Bódi Barbara (2) Bódy Gergő (4) Boldoghy Borbála (2) Bolha a fülbe (1) Boncsér Gergely (2) Borbás Gabi (1) Borbély Krisztina (1) Boros Zoltán (1) Bot Gábor (1) Bruce Willis (1) Cane Corso (4) Centrál Színház (1) Cigányszerelem (1) Csányi Sándor (1) Csuha Lajos (1) Csuja Imre (1) Debreczeny Csaba (1) Dévai Balázs (1) Die Hard 5 (1) Dolhai Attila (3) Dózsa László (1) Dózsa Zoltán (1) Dunai Tamás (1) Egyházi Géza (3) Éless-Szín (1) Elisabeth (1) Equus (2) Eszenyi Enikő (1) F. Várkonyi Zsuzsa (1) Faragó András (3) Fazekas Andrea (1) Fazekas Zsuzsa (1) Fegya (2) Feketeszárú cseresznye (1) Fesztbaum Béla (1) Fischl Mónika (1) Formán Bálint (1) Frankó Tünde (1) Fröccs (1) Fullajtár Andrea (1) Für Anikó (1) Gados Béla (1) Gazsó György (1) Gergely Róbert (1) Gömöri András Máté (1) Göttinger Pál (1) Gregor Bernadett (2) Gyógyír északi szélre (1) György-Rózsa Sándor (1) Gyuriska János (1) Harsányi Bence (5) Helyey László (1) Horváth Lili (1) Hunyadkürti György (1) Huszti Péter (1) I. Ferenc pápa (1) Ifj. Farkas Sándor (1) Ifj. Jászai László (1) Impro (1) Impróreggeli (1) Improvizációs színház (1) Jantyik Csaba (1) Janza Kata (3) Játékkiállítás (1) Játékország (1) Jávori Ferenc (1) Jóembert keresünk (1) Jótékonysági koncert (1) Jövőre Veled Itt (1) József Attila Színház (1) Kálid Artúr (1) Kardos Róbert (1) Karinthy Színház (1) Katasztrófahelyzet (1) Kautzky Armand (2) Kékkovács Mara (2) Kerekes József (1) Kerényi Miklós Máté (3) Keresztes Ildikó (1) Kiskovács Attila (4) Kiss Ramóna (1) Klem Viktor (1) Kocsis Dénes (1) Költözünk! (1) Koncz Gábor (2) konklávé (1) Kőszegi Ákos (1) Kovács Adrián (1) Kovács Gábor (1) Kovács Lajos (1) Kovács Patrícia (3) Kováts Adél (1) Közlekedési Múzeum (1) Kramer kontra Kramer (1) Kristóf István (1) Kulka János (1) KultúrSzóda (1) Kurkó József (1) Kútvölgyi Erzsébet (1) Lakatos Mihály (1) Lehoczky Zsuzsa (2) Lengyel Ferenc (1) Lengyel Tamás (1) Liptai Claudia (1) Lukács Sándor (1) Lux Ádám (1) Mácsai Pál (1) Madár Veronika (1) Mahó Andrea (1) Március 15. (1) Márkó Eszter (1) Márton András (1) Máthé Zsolt (1) Menyasszonytánc (1) Mészáros Máté (1) Mészáros Sára (1) Mészáros Tibor (1) Mihálka Gyuri (1) Mikó István (1) Miller Zoltán (1) Mindszenty (1) Molnár Áron (1) Molnár Levente (5) Molnár Piroska (1) Momentán Társulat (6) Musical Plusz (1) Nádasi Veronika (2) Nagy-Kálózy Eszter (1) Nagy Ervin (1) Nagy Levente (1) Nagy Zoltán (1) Nemcsák Károly (2) Nemes Takách Kata (4) Nemes Wanda (1) Németh Kristóf (1) Nincskullancs csepp (1) Nulladik Óra (2) Nyertes Zsuzsa (1) Nyírő Bea (1) Operett (1) Operettszínház (5) Ördögölő Józsiás (1) Orlai Produkció (2) Őze Áron (1) pápa (1) pápaválasztás (1) Papp János (1) Parti Nóra (1) Patonai Zsolt (2) Peller Anna (1) Petrik Andrea (1) Pikali Gerda (1) Pirgel Dávid (2) Pirisi László (2) Plaszkó Éva (1) Pogány Judit (1) Radnóti Színház (1) Raktárszínház (2) Rárósi Anita (1) Rátóti Zoltán (1) Rékasi Károly (1) RögvEst (1) Sári Évi (1) Sárközi-Nagy Ilona (1) Schmied Zoltán (1) Schneider Zoltán (1) Siménfalvy Ágota (2) Simon Kornél (1) sitcom (1) Sövegjártó Áron (1) Spinoza Ház (1) Szabó Emília (1) Szabó Máté (1) Szabó P. Szilveszter (4) Szabó Sipos Barnabás (1) Szabó Zsuzsa (1) Szacsvay László (1) Szamosi Donáth (2) Szandtner Anna (1) Szarvas Attila (1) Szávai Viktória (1) Szemenyei János (1) Szendy Szilvi (2) Szerényi László (1) Szeretlek Faust (1) Szervét Tibor (1) Szimpla Kert (1) Szimpla Piac (1) színház (1) Színház reggel (1) Szolnoki Zsolt (1) Szomor György (1) Szorcsik Kriszta (1) Tamási Áron (1) Telekes Péter (1) Thália Színház (4) Tolcsvay László (1) Tordai Teri (1) Törőcsik Mari (1) Tóth Barnabás (1) Tóth Roland (1) Tóth Tamás (1) Újszínház (3) Uránia (1) Vágó Zsuzsi (1) Vaknyugat (1) Várady Zsuzsi (5) Vári-Kovács Péter (1) Vári Éva (2) Vass György (1) Verebes István (1) Vida Gábor (2) Vígszínház (1) Viselkedés a színházban (1) Vörös Edit (1) www.kulturszoda.hu (1) YAMATO (1) Címkefelhő

2013.03.10. 22:36 KultúrSzóda

Raktár: Krétakör

Helyszín: Budapesti Operettszínház - Raktárszínház

Időpont: 2013. március 9., 19 óra 30 perc

Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör (zenés színmű)

Szereplők: Peller Anna, Szabó P. Szilveszter, Faragó András, Siménfalvy Ágota, Boncsér Gergely, Jantyik Csaba, Nádasi Veronika, Kocsis Dénes, Angler Balázs, Simon Panna, Zádori Szilárd, Pirgel Dávid, Ambruzs Ádám, Czigány Judit

Programcímke: ótestamentumi és ősi kínai regéket idéző előadás modern morális válaszutakkal, döntésekkel, következményekkel.

_____________________________

kaukazusi_c.jpg

Csak remélni tudom, hogy a szereplők nevét helyesen bogarásztam ki, miután több eltérést véltem felfedezni a papír és az elektronikus színlap között. Az esetleges tévedésekért az érintettek elnézését kérem.

A bemutató után biztos voltam benne, hogy nem szeretném még egyszer a Krétakört ebben a rendezésben, köszönöm szépen. Nem szerettem a mókázást a fehér-barna köpenyekkel sem. Nem vagyok interaktív típusú néző, passzívan befogadni vágyom; szárnyra véve, elragadva lenni szeretek. A ráhangolódással egyéb privát gondjaim is akadtak, nem passzoltam, nem voltam ideális közönség. Egy-két magot azonban már akkor elvetett bennem a színészi játék, és ezek a magok lassan csíráztak, míg mostanra azt gyümölcsözték, hogy újra kíváncsi lettem, akartam próbálni: jobban illik-e rám most az előadás, vagy még mindig feszít-szorít, mint első alkalommal. Több nevet is sorolhatnék, akik miatt mindenképpen megéri beülni, szabadjon egyedül Faragó Andrást kiemelnem, akinek minden rezdülése a helyén van, borostája minden szálával külön játszik. Számomra testesíti a valódi mágust: ha színpadon van, alig érzékelek bármi/bárki mást, arra vagyok ezerwattosan kíváncsi, amit Ő ad át. Elsőre is látszó, vitathatatlan előnye ennek a darabnak, hogy itt végre megmutathatja, mit tud (mindent tud), kiléphet a „vicces, zamatos, nagyhuncut” fiókból, más pályán is tarolhat.

Rajta kívül is, egyébként is az az érzésem, hogy a főbb szerepek körül történt egy kis jóleső zilálás: legtöbben máshogy virítanak, mint színpadi munkájuk túlnyomó idejében szoktak. És ez jóóó. Nekem – szubjektíven – Topy a fő ajándék, de izgalmas látni Peller Annát és Szabó P. Szilvesztert is. Annát azért, mert végre főszerepben mutathatja meg (szerintem méltatlanul háttérbe szorított) énekesi és színészi tehetségét. Bár a színmű dalbetéteit nem fogom mosogatás közben dúdolni, és valószínűleg nem kígyóznának sorok a „Krétakör Soundtrack” megkaparintásáért (már ha lenne ilyen), de ez nem is cél. Darabbéli funkciójukat tökéletesen betöltik ezek a dalok, és – laikusként gondolom – a szereplőknek nehéz lehetett megtanulni a néhol disszonáns, viharvert ritmikájú énekeket úgy, hogy történés közben előadva természetesnek, a pillanat hatására születettnek hassanak. Mivel még mindig forrongok belül, kiragadott hangulatkockákban mesélek a darab által bennem keltett reflexiókról, és most – kivételesen – nem biztatok senkit arra, hogy zúduljon a Jegymesterre Krétakör-jegyért. Ha itt az ideje, úgyis mindenkit megtalál a maga Krétaköre.

Gruse figurája pulzálóan, kivárásokkal és zökkenésekkel húzza előre a cselekményt, Peller Anna alakítása zavarbahozósan valódi. Vele érzek, vele kételkedem, vele akarom a könnyebb utat választani és mikor végül minden végletes nehézség dacára a felelősségvállalás mellett dönt, az én bensőmben szabadul fel valami – neki köszönhetem. Anna játéka a kulcs ahhoz, hogy saját mesémet lássam kibomlani: senki nem vádolhatna, ha a könnyebb utat választanám, sőt, ezer jónál jobb magyarázat és kibúvó kínálkozik, miért nem kell (sőt! miért esztelenség) megtenni valamit, a mérleg másik serpenyőjében csupán a pihekönnyű strucctoll, mely mégis magával húzza a szívet. Mert minden papírforma ellenére a tiszta hős, a „legkisebb királylány” végzetvállalásra van bekötve. Csak így tud működni. Gruse alakja a bennem élő kislányt macerálja, az én életemben is van hasonló helyzet (máséban is, biztosan), amikor azt hiszem, hogy én választom anyaságomat, holott a lapokat régen leosztották, valójában a történet választ engem.

Idealizált, egyszerű és gyolcstiszta szerelem fűzi a lányt a háborúban járó vőlegényhez, aki férfiúi és támaszi minőségében is távol van. A leány világában csak kis kereszt jelzi a létezését, pedig ebben a világban sorozatosan helyzet van, dönteni kell, választani minden pillanatban, életben kell maradni, túlélni mindenképpen, meg kell merítkezni a trágyában, hogy egy órányi, egy falatnyi, egy kortynyi haladékot nyerjen annak, aki a legfontosabbá vált, mert egy magyarázhatatlan kötés folytán valamiképpen a tehetetlen kölyökről való gondoskodásban rejlik a szerelem visszatértének záloga, egy kicsi nyöszörgő csomag jelenti a kapcsot a tavaszi levegőhöz, az életben jelenlevéshez. Egy olyan apró, jelentéktelen és tehetetlen csomag rejti a továbbélés kulcsát, aki átkozottság álcája mögé bújtatja ajándék-természetét, és akit – mondom – a legkönnyebb és legkézenfekvőbb lenne észrevétlenül elejteni – vagy akár fel sem venni… csak elsétálni.

Anna és az Énekest játszó… nem, ez így nem lesz jó… Anna és az Énekest megélő Szabó P. Szilveszter között érzékelhetően létezik az angyalhajas egymásrahangoltság, aminek eredményeképpen fényben látom azt, ami sokszor bennem zajlik, de magamnak sem szeretek róla mesélni. Nem boncolgatom, hogy az Énekes mennyire a lelke, vagy mennyire a lelkiismerete Grusének, hogy mennyire megindító, ahogy óvja őt és a gyermeket, ahogy feltartja a fenyegető asztrálcsürhét, amíg a lány menekül, vagy ahogy vezeti-segíti őt a hegyi hágón, roskatag fahídon. Ezeket bizonyára mindenki észleli. Fura kettősséggel vagyok néhány részben jelen: megélem, ami történik és nem béna traverzeket meg díszlet mászófalat látok, hanem fázom a jeges szélben, ugyanakkor érzem azt is: velem gyakorolhatná akárki akárhányszor, én bizony nem jönnék onnan le úgy, hogy nem látom a saját szememmel, hova lépek, hanem egy kollegám kezének vezetésére van bízva mindkettőnk lábtörése… és tuti, hogy közben nem tudnék úgy énekelni, mintha egy temperált, párakiegyenlített szobában hangicsálnék egyedül… (Nyilván ezért vannak ők ott és nem én.)

Azt a lelki terhet, ami egy emberben ábrázolva talán sokkolóan súlyos lenne, így kivetítve és megosztva könnyebben el lehet hordozni, nézőként könnyebb viselni a lány sorsának gravitációs terét, ha azt látom, hogy egy angyalszerű, vigyázó szellemalak kíséri útján. De nem ilyen egyszerű ez a fonal sem, mert ez a lélekárny nem egyértelműen vigyázó… van hogy éppen ő ad rossz tanácsot. Pálcát ennek ellenére nem törhetek felette, mert sugalmazása adott pillanatban a választható utak legjobbjának tűnik. És ha az összes általa ismert körülmény figyelembevételével meghozta lelke szerint a legjobb döntést, utólag nem fair visszafelé vádolni, mert azt már bűntudatnak hívják - és mint ilyen, nem visz előre, ugye? Hiszen ha egy pillanatban meghozott döntést abban a pillanatban a legjobbnak ítéltem, hogy vádolhatnám miatta később, bölcsebben, régi énemet?

Az Énekes – azon túl, hogy vele kényelmesen ki lehet mondatni és meg lehet mutatni rejtett érzelmeket és gondolatokat – szenzációs figura, mostanra sem tudtam kibogozni, mit gondoljak róla. Mert van ugye a megjelenítő színművész, aki ebben a szerepben mintegy eddigi karrierjének inverzét élheti át. Értem ezt úgy, hogy nem ő bújik valaki(k)nek a bőrébe, hanem van egy (súlytalan kis) keretszerepe, mely szerint ő valami grúz énekmondó, de ez tényleg teljesen lényegtelen, mert nem ő szerepel valamiként, hanem a darab egyéb szereplői szűrődnek át rajta. Ő egyszerre mindenki és senki sem. Kívülről sorsot teremtő istenként vezényel, máskor utolsónak áll a szembeköpéses sorban… átfolynak rajta az érzelmek és a történések, mindenki belső hangja és senkié sem, mindenkit játszik és senkit, mindenkinek súg, és senkit nem ítél meg. Nem tudom hova tenni ezt a szerepet, mert Szabó P. Szilveszter itt nem valamilyen, hanem egy képlékeny, olvadt maszk, egy háromdimenziós tükör, aki (vagy amely) azt mutatja és azt tükrözi, aki felé fordul. Elsőre ezt nem tudtam észrevenni, és most sem tudom, nem csak beképzelem-e ezt magamnak, de nem alszom emiatt nyugtalanul, mert a színház szubjektív műfaj, én ezt látom bele, nekem ilyen.

De izgat, hogy más is ilyen fura skizofréniát él-e meg ebben a vonatkozási hálóban… Már nem is bontogatom a jelentéseket, csak hagyom hatni: például mikor Gruse érzelmei útján eléri a messzeségben a szeretett férfit, és az ének alatt hátsó programban futó óvni akarás érzékelhető fizikai valóságában testesül... hallom Peller Anna hangjának gyomorremegtető mélységét, a dal fájdalma összerebben a mellkasomban, ugyanakkor látom, hogy az Énekes némán formálja azokat a szavakat, melyeket Gruse énekel ki… szabadeséssel zuhannék magamba, ha kontroll nélkül hagynám hatni. Mi a szerepe az Énekesnek? Néha segíti, néha gáncsolja Grusét, néha nem törődik vele, de közvetetten akkor is az ő sorsát fonja… Őrangyalnak mondanám talán, ha aggatnom kellene valamilyen jelzőt, de nem a katolikus őrangyali értelemben, hanem ahogy Platónnál vagyon írva (hogy az ember sorsot választ még születése előtt, sorsot minden buktatóval és örömmel, és az őrangyal nem az ember épségére vigyáz, hanem arra, hogy vállalt sorsát maradéktalanul betöltse). Ilyennek látom az Énekest, és ugyan ezzel sem fejtem meg teljesen, szeretem azt gondolni, hogy legalább valamelyest közelebb jutottam.

És még mindig csak a két főszereplőnél tartok, még nem beszéltem a kevés, de annál fontosabb szerepéről a katonának, aki végig a reményt és a célt jelenti Gruse számára. Nem bonyolult, nem agyalós. Egyszerű, becsületes fiatalember, szerelmes, tiszta szándékú. És ő az, aki miatt a lány mindent vállal. (Most jut eszembe, hogy van egy hasonló magyar rege is egy lányról, akinek szívében tiszta cél ragyog, és amíg hű marad hozzá, akármit tesz is, nem tud bemocskolódni.) És abból, hogy minden látszat Gruse ellen szól, és talán azért is, mert ő egy szóval sem magyarázkodik mégsem, egyértelművé válik, hogy a csoda, amit egy gyermek jelent, arra is képes, hogy vesztett helyzetet fordítson meg. Mert a két ember nem éri el egymást ott a pataknál, a két kéz nem tud összefonódni a múlt sebei felett. És mert a gyermek hordozta csodán kívül semmivel mással (észérvekkel meg pláne) nem magyarázható, hogy a katona a szószegés, házasság és minden szégyen ellenére miért áll ki a bírósági tárgyaláson mégis Gruse mellett, miért vállalja mindenhogyan, és miért nem rohan észvesztve Hondurasig.

Hát így.

Ebbe a kézen vezetett, elringatott állapotomba érkezik Topy, minden arcával, minden tekintetével jócskán többet mondva a verbálisan kifejezhetőnél. Annyi csavar van az ő kis külön történetében, annyi lóugrás és realitás, hogy szinte sértően szép lesz ettől a végkifejlet. Megértjük, hogyan került pont ő a bírói székbe, hogy miért nem kerülhetett volna oda senki más, és hogy miért ez a pernahajder az egyedül alkalmas figura ahhoz, hogy egy lehetetlen lány lehetetlen helyzetében meghozza az egyedül lehetséges döntést. Az ő esetében egészen komolyan gondolom, hogy nem színészi játékot látunk. Azért tudom biztosan, mert pusztán színészi játékkal nem tudná belepakolni a tarisznyánkba mindazt, amitől ez az egész olyan teljes, hogy gondolatban elégedetten csettintek egyet a nyelvemmel. Aforizma-párbajban marad alul az egyszerű katonával szemben (ő, a furfangos csibész). Az ezt követő beszédes csendben elfér kétkötetnyi bölcsesség és élettapasztalat, tanítás és szemlesütött szégyen. És az ő szégyene az enyém is, pedig csak kezdem érteni. És édes Isten, mennyire valódi ez a karikírozott rabló-pandúr…

Jantyik Csaba is, mint mindig, „elvárt szinten megdöbbentő”, mivel egyik pillanatban tenyérbedörgölőző hercegecske, másik pillanatban akaratgyenge de jótakarós parasztember, és mindkét (mind az összes) arca hiteles. Előadás után racionálisan és két lábbal a földön emlékeztetem magam, hogy több szerepet is játszik egy színész, mert amíg a mese tartott, bizony nem érdekelt, hogy Nádasi Verának három-négy bőre is van, vagy hogy az elöljáró az imént még herceg volt… ez is az elvarázsoltsági tünetegyüttes velejárója.

Elgondolkodom azon, mennyit számít a ráhangoltság. És hogy ha fogadókész vagyok, akkor az sem tud igazán zavarni és kizökkenteni, hogy gusztustalanság (miért kell pl. a szerzetesnek szétköpködni a sütit?) és közönségesség (tényleg kell a zuhanyozós jelenet a hangulathoz?) is tűzoltófecskendős erővel zúdul az arcomba, pedig az ilyen képekben rejlő tartalmat én képes lennék ám akkor is átérezni és befogadni, ha csak jeleznék őket… Persze a sok emelkedettség között elférnek ezek is, mert az epizódszereplők többségükben nem viszik túlzásba, az ő működésüket is bele tudom illeszteni ebbe a vonulatba. De azért nem bánnám gyakrabban tapasztalhatni, hogy a mondanivalót nem akarják mindenáron tuszkolni, csak engedik magától elmondódni.

Előadás után, már a szemelő esőben sétálva mond Férj egy tehervagonnyi olyasmit, ami szintén csemege lehetett volna, de annyira elmerültem ebben a felvállalás-léleklevesben, hogy egész egyszerűen (szégyen, de így van) észre sem vettem, amiket sorol. Mert őt is megérintette az est, de teljesen más nyomógombon, mintha más műsort láttunk volna. Az ő levesében másról szólt a betűtészta. És hogy ez Brecht zsenialitása? A különleges színművészeké? Vagy angyalszárny feszült az előadás felett… végül is nem mindegy?

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is:

Szólj hozzá!

Címkék: Szabó P. Szilveszter Raktárszínház Faragó András Boncsér Gergely Siménfalvy Ágota Peller Anna Jantyik Csaba Nádasi Veronika Pirgel Dávid A kaukázusi Krétakör


A bejegyzés trackback címe:

https://kulturszoda.blog.hu/api/trackback/id/tr555126806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.