Filozofáció következik, akinek nem inge, ugorgya át!

Mint az már a fülszövegben is olvasható, számomra a színház természetfeletti, okkult élményszerzés területe.

Persze én is tudom a racionális felemmel (na jó, racionális kilencedemmel), hogy pár lámpa, néhány vég színes anyag, faforgácslap és jobban-kevésbé kifestett emberek, akik ugyanúgy közértbe járnak vagy náthásak néha, mint bárki más. Betanult szöveg és befizetendő számlák, költségvetés, állami támogatás (vagy nem), szilikon és protézis, papírmasé művirággal.

Ugyanakkor újra és újra tapasztalom, hogy varázslat. Élettel és feszültséggel teli csöndek, érezhető, vakító érzelemhullámok, felejthetetlen hangulatok.

 [Itt, rögtön az elején kénytelen vagyok világosan elkülöníteni a színházat szórakoztatóIPARként (félre)értelmező betanított munkásokat és iparosokat, akik a „mennyiséget a minőség helyett” elvét követik. Róluk szándékom szerint egyáltalán nem, vagy csak nagyon érintőlegesen esik majd szó.]

 Azért indítom ezt a regeoldalt, mert léteznek művészek (ugyan nem nagyon sokan és nem is feltétlenül a sokat reflektorozott frontvonalban), akik hivatásuknak tekintik ezt a szívemcsücske-területet. Akik lehetővé teszik nekem, a nézőtér biztonságos homályában megbúvó nézőnek, hogy az árnyékból végigszemléljem tragédiáikat és örömeiket úgy, hogy a megélés tapasztalata és katarzisa az enyém lehet, ugyanakkor a fizikai terheket (és a lelki katyvasz nagy részét) elhordozzák helyettem. Ugyan az érzelmi át-, bele- és megélések miatt egy-egy előadás után napokig csak hümmögni vagyok képes, mégis úgy lehet enyém a tapasztalás, hogy bukásom, gyötrődésem (jó esetben megváltásom) mindenki előtt rejtve marad. Más átvállalta helyettem, hogy a fénybe áll. Bizarr, skizofrén, álomszerű élmény ez.

 Egyes misztikus tanítások szerint külső beavatás nem létezik. Az ember saját útját járva maga válik önmaga beavató mesterévé. Ez alól talán a színház az egyetlen kivétel az érzelmi beavatás tekintetében oly módon, hogy a művész saját lényén átszűri a katarzist és fogyaszthatóvá hűti számunkra. Ugyan kiugrunk a hetedikről, de légmatracra érkezünk.

 No jó, nem ragozom tovább. A lélekrokonok úgyis érzik, a többiek meg már a benyitásnál kifordultak. A magaslati hátteret tehát megrajzoltuk.

 A fentieken túl egyéb cél is vezérel. Számomra (mivel közel anyanyelvi szinten írok és beszélek magyarul) a színház automatikusan magyar színházat jelent. Éltető közeg, levegő, drog, örök szerelem (rokonszenves kifejezés azonosulható, többi törölhető).

Néhány barátom (2), számos nagyon kedves ismerősöm, továbbá számtalan kedves ismeretlen él jelenleg olyan helyén a világnak, ahol a magyar nyelvű színház elérhetetlen. Ezeket az élményleírásokat elsősorban Nekik (Nektek) szánom. Az itteni írások reményeim szerint segítenek majd, amikor előadásokat választotok az itthon töltött, mindig kevés időre. Ha pedig nem jöhettek haza, talán enyhíthetem az elvonási tüneteket. Mert ha én élnék távol, jó érzés lenne, hogy valaki gondol rám, és ír nekem „színháznaplót”. Jobb híján. Amíg nem lehetek otthon.

És még valami. (Az ún. „előremagyarázkodás”.)

1.)        A témaválasztás okán gondolom egyértelmű, hogy szubjektív gondolatokat írok le. Az írásokban saját véleményem köszön vissza (ahol nem, ott külön jelezni fogom). Ebből következik, hogy a „szerintem pedig Zöld Marci nemisvolthiteltelen hanem tőőőőők cuki”- típusú gondolatvilággal nem tudok mit kezdeni.

2.)        Nincs színházművészettel kapcsolatos képesítésem. Laikus vagyok. Műkedvelő. Ezért szakkifejezéseket nem fogok használni, merthogy nem ismerek egyet sem. Szándékom szerint egyetlen konkrét este (vagy egy esemény) bennem tükröződő visszfényét osztom meg időről időre mindenkivel, akit érdekel. (Aztán ha akarjátok, meg is beszélhetjük.)

Hálás vagyok minden egyes előadásért, ahol ott lehetek. Mert mindegyik megtanít valamire.

Kérlek, olvassatok minden bejegyzést úgy, ahogy készítem: szeretettel.

Lilith Cadmon

Ha rápendültél a blogra, figyelheted a Facebookon is: